playliszt

Tavasz, tavasz, nyár, nyár, ősz, ősz, tél, tél… „Hát maga megbolondult, hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” Nem bolondult meg senki, csak a Kaposfest egyazon koncertjének műsorára tűzték Vivaldi és Piazzolla évszakokról szóló művét.

Nem kevesebbre vállalkozott Baráti Kristóf, Koh Gabriel Kameda és az Erkel Ferenc Kamarazenekar, mint hogy előadják Vivaldi A négy évszak című és Astor Piazzolla A négy évszak Buenos Airesben című kompozícióit. Az ötlet önmagában is tanulságosnak ígérkezett, hát még a Bősze Ádám által kihirdetett csavarral: a műsor szünet nélkül ment le, a szerzőket pedig nem művenként, hanem évszakonként cserélték. Vivaldi tavaszát Piazzolláé követte, majd a két nyár ugyanilyen sorrendben. Ezután azonban fordult a kocka, és az argentin ősz után hangzott el az itáliai, végül Piazzolla- és Vivaldi-tél. A Vivaldi-elsőbbség sokat segített abban, hogy a kevésbé ismert (Mi ne lenne az A négy évszakhoz képest?) Piazzolla-tételekben, a számunkra kevésbé ismert kultúrából származó tangókban megtaláljuk az évszakokra való utalást, esetleg a Vivaldi-hatást. Így derülhetett fény arra, hogy Piazzolla nyara ugyanúgy speciális hangeffekttel indul (kifejezendő a nyári fülledtséget), mint az itáliai mesteré, és hogy mindkét nyárban a cselló lesz a szólóhegedű beszélgetőtársa. Talán ebben a tételben lehetett a legjobban érezni, hogy – noha vajmi keveset tudok az argentin időjárásról – Piazzolla elcsípte az évszak lényegét. (Bár ahogy a tél-tétel elején megfagyott – vagyis nem játszott – a zenekar, azt a gaget értékeltem.) Az ősztől aztán elvesztettük a Vivaldi-mankónkat, ugyanakkor érthető, hogy a műsort a vörös pap örökzöldjével szerették volna zárni.

És hogy milyen volt az előadás? Először Kamedát kell kiemelnem, aki a délelőtti koncert után mintha magára talált volna. Ő játszotta a Buenos Aires-i évszakokat. Hegedülésének karaktere még mindig nagyon hasonló végig, a négy tangótételben olykor mégis tudott újat mutatni. A glissandókat, a pengetéseket, a vad akkordokat szemmel láthatóan és füllel hallhatóan otthonosan kezelte, és a ritmusok pregnáns kisarkítása is stílusbarát volt. Egyszóval minden a helyén volt, nem kívánhattunk volna jobb Piazzolla-interpretációt.

A legnagyobb bók talán, ha azt mondom, Baráti Kristóf sikere nem nyomta el Kamedáét. Pedig a nyitóhangversenyen is remekelő Baráti ezúttal is kiváló formában volt. Bármilyen sablonos is, könnyedén és hajlékonyan játszott, megfűszerezve a mindenki által ismert Vivaldi-dallamokat némi szemtelen agogikával, késleltetéssel. Egy-egy lopott pillantás segítségével sokat kommunikált a zenekarral, és érzékenyen olvadt bele az elsőhegedű szólamába, majd szinte észrevehetetlenül szakadt ki onnan, hogy az utolsó hangig értelmezett és értelmesen átadott szólóiba csapjon. Részletesen kidolgozott és aprólékosan kijátszott díszítések jellemeztek minden hegedűszólamot. (Ez volna a frappáns átkötés a szólistákról a zenekarra…) Még mindig elkápráztat az az összhang, amely az Erkel Ferenc Kamarazenekart jellemzi. A közös belépések, a precíz záróhangok, a pizzicatók mind-mind lemezszerű szinkronban szólaltak meg. A Piazzolla-műben gyakran előtérbe kerültek a bőgők, melyek biztos, és méretükhöz képest lendületes alapjai voltak az együttesnek. Ha már említettem a szemtelenséget: néhány szakasznál a zenekartól is el tudtam volna viselni még több bátorságot. Elsősorban a tavasz lassú tételére gondolok, ahol a kutyaugatást imitáló brácsák megmaradtak frakkos mélyhegedűknek. (Persze, az Il Giardino Armonico merész felvétele után könnyen beszél az ember.)

Végighallgattunk tehát nyolc évszakot, két szerzőtől, egy zenekartól, de két szólistától egy koncerten. Meg lehet unni ezt a zenét? Ilyen előadásban biztos nem.

Mona Dániel