playliszt

A zenetörténeti anekdotakincs szerint Beethoven a tizenöt éves Rudolf főhercegnek (1788–1831) komponálta a Hármasverseny billentyűs szólamát. Az ismeretterjesztéssel foglalkozó zeneirodalmárok persze humorosan hozzáfűzik, hogy ezzel magyarázhatjuk: a zongoraszólam nem túl nehéz, de legalább látványos. A pénteki koncerten azonban nemcsak a billentyűk előtt ült zsenge ifjú (Balogh Ádám), de partnerei (Pusker Júlia – hegedű, Devich Gergely – gordonka) sem régen hagyták maguk mögött a kamaszkort. A Beethoven titkára és életrajzírója által ránk hagyományozott keletkezéstörténet azonban nem bizonyult hitelesnek. Anton Schindler (1795–1864) Kovács Sándor zenetörténész szavait idézve ugyanis nagy svindler volt: úgy hazudott mesteréről, mint a vízfolyás. Nem maradt ránk forrás, amely igazolná, hogy a főherceg valaha is eljátszotta a versenyművet, és a koncert ajánlása sem neki, hanem Lobkowitz hercegnek szól.

A Concerto Budapest évadnyitó hangversenyén két Beethoven-opuszt, majd Bartók Concertóját hallhattuk. A 19. század első éveiben készült két koncertdarab, a G-dúr románc és a C-dúr hármasverseny kapcsán a szólisták teljesítményét emelném ki, a már régen klasszikussá érett Bartók-mű pedig erősen romantizáló előadásával keltette fel a figyelmet.

A három fiatal szólista muzikalitásához és virtuozitásához nem férhet kétség. Pusker Júlia (hegedű) a G-dúr románcban artikulációs finomságokkal ajándékozta meg a közönséget – különösen az érzelmes, moll epizódban –, összeségében azonban több hangszínnel gazdagíthatta volna interpretációját. Balogh Ádám briliáns fölénnyel, biztos zeneiséggel, látványos dinamikai kontrasztokkal zongorázott. Frazeálása annyira kimunkált volt, hogy néha már-már modorosnak tűnt. Devich Gergely (gordonka) is nagyvonalúan játszott. Valószínűleg a zenekar és Keller András karmester hibája, hogy a tétel eleji szólóbelépéseknél a zenekari kíséret hajszoltabban szólt, mint a gordonka dallama.

A zenekar a műsor előrehaladtával egyre összeszedettebben játszott. A Hármasverseny második tételében a kürtösök bizonyították, hogy a Concerto Budapest a Postás Zenekar jogutódja. A pedálhangokat olyan erősen szólaltatták meg, hogy szinte elnyomták a szólistákat. Máskor boldogabb lennék, ha csak a felhangok jutnának el hozzám.

Örültem volna, ha a három tehetséges szólista ráadással örvendeztet meg minket. Kihasználhatták volna az alkalmat, ha már adott a felállás: egy zongoratrió-részlettel búcsúzhattak volna a közönségtől.

Bartók kései, nagyzenekari művét a Concerto Budapest előadása még inkább a 19. századi hagyomány felé közelítette. Az első tételben a tématerületek látványos kontrasztja sokszor Richard Straussra emlékeztetett. A máskor stravinskys asszociációkat vonzó második tétel, a Giuoco delle coppie (Párok játéka) pedig Csajkovszkij-balettek képeit idézte. A szekundpárhuzamban megszólaló trombiták is szecessziós zsongásba olvadtak, nem beszélve a harmadik tétel kékszakállús bódulatáról.

A Finale színes tablói, szédületes forgataga előtt a negyedik tétel interpretációja tartogatta a legérdekesebb meglepetéseket. A sokféle értelmezésben ismert Intermezzo interrottóban (Félbeszakított közjáték) a banális témát (a Lehár- vagy Sosztakovics-paródiát) nem durván és torz hangszínnel, hanem inkább cirkuszi karakterrel játszották. A híres honvágydallam pedig csak egy elillanó, könnyed epizód volt. Mintha öntudatlan dúdolnánk egy operett-melódiát.

Egyébként nem hiszem, hogy Bartók irónia és fájdalom nélkül idézte Vincze Zsigmond (1874–1935) A hamburgi menyasszony című operettjének (1922) első fináléját. (Az irredenta és erősen nacionalista felhangoktól egyáltalán nem mentes színpadi mű idézett részlete egyébként a Youtube-on is meghallgatható Kalmár Pál dalénekes (1900–1988) előadásában.)

A történelem tragikus iróniája, hogy az azóta Kárpátia-feldolgozást is megért dal egy zsidó zeneszerző és zsidó librettista munkája. Kulinyi Ernő, a szöveg írója két hónappal a Concerto bostoni világpremierje után, 1945 februárjában halt meg egy Lajta menti internálótáborban. És talán még fájdalmasabb katarzist élhetünk át, ha belegondolunk, hogy Bartók művének amerikai bemutatójakor, 1944 decemberében már zajlott Budapest ostroma, és közelegtek a legborzalmasabb napok. A gettóban 70 000 ember várta a felszabadítást. Persze Bartók már négy éve az Egyesült Államokban volt. Kétlem, hogy az elmúlt kilencvennégy évben bármikor is őszinte hittel és reménnyel énekelhettük ezeket a sorokat. Ahogy most is csak fájdalommal és haraggal lehet:

„Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország,

Gyönyörűbb, mint a nagyvilág!

Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.

Táltos paripákon tovaszállunk, haza hí´ fű, fa, lomb, virág!

Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország!”

Merényi Péter