Fennállásának negyedévszázados jubileumát ünnepelte a Purcell Kórus május 1-jén. Az alapító Vashegyi Györggyel beszélgettünk a kezdeti időkről, tervekről és eredményekről, hidakról és buktatókról, az emberi kapcsolatok fontosságáról.

Purcell Kórus és Orfeo Zenekar
Purcell Kórus és Orfeo Zenekar (fotó: Zádor Péter)

 

Hózsa Zsófia: Hogyan indult a zenei pályád, majd ezzel együtt a Purcell Kórus pályafutása?

Vashegyi György: Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy zenész legyek vagy sem. A pesti Piarista Gimnáziumba jártam, ott érettségiztem ’88-ban. A piaristák közül egyébként sok karmester került ki: Kaposi Gergő, Kollár Imre, Kesselyák Gergő… Ez nagyon érdekes dolog. Végül valószínűleg Bach miatt lettem zenész, akinek Helmuth Rilling nagyon fontos prófétája volt, és máig az. (2016 márciusában fogunk vele Máté-passiót énekelni, ő akkor 83 éves lesz.) ’86-ban voltam először Rilling egyik budapesti koncertjén a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, ami után odamentem hozzá, és elmondtam, hogy én ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Ő pedig meghívott magához a kurzusára. (Ez a kurzus ’87-ben óriási jelentőségű volt, hiszen ő volt az első nyugat-német zenész, akit beengedtek tanítani az NDK-ba. Ráadásul Bach, a helyszín pedig Lipcse – ezt ugye elég nehéz függetleníteni a kereszténységtől.) Tehát ellógtam egy hétre a gimnáziumból, hogy elmehessek karmesterkurzusra. Emlékszem, cserébe az volt a feladat, hogy oroszul kellett róla beszámolót tartanom. Igaz, nem volt nagy feladat, mivel az orosztanár nem nagyon tudott oroszul, nálunk sem (nevet).

’88 nyarán – éppen amikor felvettek a Zeneakadémiára – megismerkedhettem John Eliot Gardinerrel, Rilling meghívta őt Stuttgartba. Ez egy rendkívül fontos találkozás volt számomra, és lenyűgöző élmény volt látni és hallani élőben az Angol Barokk Szólistákat, a Monteverdi Kórust, és együtt dolgozni az akkori legnagyobb énekes csillagokkal. Három Orfeo-operát csináltunk Gardinerrel, Monteverdiét, Gluckét, és Haydnét. Így ’88 őszén azzal a fix elképzeléssel léptem be a Zeneakadémiára, hogy én is valami ilyesmit szeretnék létrehozni. Nyilvánvaló volt, hogy ennek megvalósításához egy olyan kórus kell, amelynek tagjai tulajdonképpen szólista igényű énekesek. ’89 őszén elkezdtük ezt szervezni, többek között Kolonits Klárival, aki a Purcell Kórus alapító tagja volt. 1990. május 1-én volt az első koncertünk, ami azért mókás, mert így pontosan egyidősek vagyunk az első szabadon választott magyar parlamenttel. Ahhoz képest elég sikeresek is (nevet).

Helmuth Rilling
Helmuth Rilling (fotó: Holger Schneider)
 

HZs: Ez az elképzelés miben tért el a hazai gyakorlattól?

VGy: Akkor a Liszt Ferenc Kamarazenekar lebegett minden újonnan formálódó együttes szeme előtt Magyarországon, amely a tagok állandó együttműködésére helyezi a hangsúlyt. Nagyon érdekes, hogy hiába telt el 25 év, ma is ennek az inspirációjára alakulnak az új zenekarok. Mi egy picit máshogy gondolkoztunk. Számomra meghatározó volt az angol modell, a szabadúszó muzsikusokból álló, picit lazább szervezetű együttes. Úgy érzem, hogy az egyéni kvalitások, és a közös zenei elvek sokkal fontosabbak annál, hogy mindig ugyanazok az emberek dolgozzanak együtt. A Purcell Kórusban és az Orfeo Zenekarban rengetegen megfordultak az elmúlt 25 évben. Egy generációként indultunk – emlékszem is a sokkokra, amikor később szembesültem azzal, hogy egyesek képesek voltak például ’76-ban megszületni (nevet). Jól követhető ez a honlapunkon: ’99 óta nemcsak a koncertek vannak fent, hanem minden közreműködő is, név szerint. Az állandóság természetesen nagyon jó, de a régizenei megközelítés lényege a közös zenei elvekben rejlik.

HZs: Miben rejlett az indulás nehézsége?

VGy: Fogalmunk sem volt, hogy mire vállalkozunk, ezt be kell vallani. Érdekes kérdés, hogy mi lehetett a motiváció… Talán az, hogy rengeteg értékes és izgalmas zenét láttunk, amit szerettünk volna megmutatni az embereknek. Egy muzsikusnak ma is ez a fő motivációja. A zenészeim mindig nevetnek rajtam, amikor egy új darabot próbálunk, és a szünetben győzködöm őket, hogy: „Ugye, milyen fantasztikus ez a darab?!”

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy mostanáig tudunk működni. A hazai zenei élet sajnos nem a jóakaratról és a kooperációs készségről szól. Nem vesszük észre az emberi kapcsolatokban rejlő pozitív energiák nyújtotta lehetőségeket. Magyarországon valószínűleg a történelmi hagyományok is erre predesztinálnak minket, pedig az emberi kapcsolatokban rejlő energiák hatalmas erőt adhatnak.

HZs: Honnan tudhatja egy ilyen helyzetben egy fiatal zenész, hogy jó az, amit csinál?

VGy: Ez egy nagyon jó kérdés… Ebből a szempontból is borzasztó szerencsés vagyok, hiszen itthon a legnagyobb szakemberek támogattak. Komlós Katalin és Somfai László tanár úr véleménye nagyon sokat jelentett nekem, rengeteget biztattak. Földes Imre tanár úrnak is sokat köszönhetek, azt is, hogy egyáltalán elindulhattunk. És hát, nagyon érdekes évfolyamunk volt a Zeneakadémián. Bennünk talán nagyobb volt az igény arra, hogy valami újat csináljunk, ezért elkezdtünk koncerteket szervezni. Azokon a napokon, amikor nem tudták eladni a Zeneakadémia Nagytermét, mi tarthattunk ott koncertet. A ’90. május 1-je is egy ilyen nap volt.

Fontos, hogy az ember mindig azt csinálja, amiben hisz. Nem túl szerencsés úgy venni át dolgokat, hogy nem tudjuk, a másik miért csinálja. Ez sajnos elég sokszor előfordul, pedig tanulni nem szégyen. Bach is milyen boldogan elment Buxtehudéhoz, és egész élete legnagyobb élményének nevezte az ott eltöltött időt.

HZs: Hogyan vált rendszeressé a Purcell Kórus – és vele együtt az Orfeo Zenekar – működése?

VGy: Valójában most sem rendszeres, projekteket csinálunk, ezek azonban sokszor egymást érik. Ezt így is szeretnénk megtartani mindenképpen, csak az a szomorú, hogy ritkán van lehetőség ismételni a projekteket. Az ideális az lenne, ha egy próbaidőszak után ugyanazt a műsort eljátszhatnánk 4-5-ször. Főleg a munkaigényes repertoárnál fontos, hogy ezt megvalósíthassa az ember. Például a francia barokk zene, ami az egyik szívügyem, egy rendkívül komplikált repertoár. Aki még nem próbálkozott Rameau-val, el sem tudja képzelni, hogy adott esetben sokkal bonyolultabb, mint Bach. Főleg, mire az ember kiismeri magát a francia klasszikus deklamáció által nagyon determinált zenei világban. Nekünk hosszú időbe telt, amíg el tudtunk jutni a francia barokk operák szintjére. Egy heroikus vállalkozásnak bizonyult Castor és Pollux-előadás után kerülő úton mentünk tovább, például lemezre vettünk Charpentier-műveket. A munka végül jó eredményhez vezetett, hiszen néhány hónapja megjelent egy Rameau-operalemezünk egy francia kiadónál, ami nemzetközileg is nagyon jó kritikákat kapott. Azt írták rólunk, hogy egyenrangúak vagyunk a francia repertoár legjobb előadóival a világon.

Vashegyi György
Vashegyi György (forrás: eventmap.hu)
 

HZs: A Zeneakadémia Nagytermében zajlott le nemrég a jubileumi koncert, ahol a h-moll misével ünnepeltetek…

VGy: Bach h-moll miséjének a 10. jubileumunkon veselkedtünk neki először, azóta többször sikerült előadnunk. A műsorválasztásnak az adta az apropóját – azon kívül, hogy Budapesten már 6-7 éve nem énekeltük ezt a darabot –, hogy 2014. január 1-jén, a Müpában a Purcell Kórus beugrott az Orfeo Zenekar mellé, a Renée Jacobs irányítása alatt felhangzó Évszakok-produkcióba. Jacobsnak nagyon tetszett a kórus, ezért nyáron meghívott minket egy trondheimi fesztiválra, ahol a h-moll misét énekeltük vele. Ő egy fantasztikus szakember, mindenfajta zenei tradíciótól függetlenül remekül látja a lényeget, teljesen egyéni és friss módon tud a zenéhez közelíteni. Logikus volt tehát, hogy ennyi befektetett munka után itthon is hangozzék el a h-moll mise.

HZs: Koncertműsoraitokat végigtekintve talán kijelenthetjük, hogy Mendelssohn képezi a repertoár időbeli felső határát. Miért éppen ő?

VGy: Igazából nem Mendelssohn, hanem Gyöngyösi Levente a felső határ, aki máig az Orfeo Zenekar billentyűse. Első szerzői lemezét az Orfeo készítette el, illetve én vezényeltem első operájának bemutatóját az Operaházban, amiben a Purcell Kórus több tagja is közreműködött szólistaként. De szerves összefüggésként valóban Mendelssohnig jutottunk el. Ennek egészen egyszerűen az az oka, hogy igyekszünk minden zenét az adott korabeli hangszereken játszani, és körülbelül eddig vannak hangszereink.

HZs: Tehát ha lennének hangszerek, tovább is mennétek?

VGy: Feltétlenül! Borzasztóan izgalmas kérdés, hogy egyáltalán mi az, hogy „régizene”. Számomra a régizene azt jelenti, hogy a szerzője már nem él. Bartók például abszolút annak számít, de a későbbi szerzők is, akikkel már nem konzultálhatunk személyesen. Ugyanolyan megközelítésre van szükség az esetükben, mintha Bachot játszanánk.

forrás: mupa.hu
 

HZs: Fontos zeneirodalmi mérföldkövet jelentenek számotokra a romantikus Bach-átiratok, amiket azonban Mendelssohnék csupán a zene saját korízlésükhöz való idomításának tekintettek. Van-e joga napjaink zenészének a mi korunkhoz alakítani az elmúlt évszázadok muzsikáját?

VGy: Természetesen, minden ilyenfajta kezdeményezés vagy kísérletezés egy új műalkotást hoz létre, ezért van létjogosultsága. A kérdés az, hogy lehet-e most tudni, hogy milyen a mi korunk. Mendelssohn vagy Schumann koráról sok minden egyértelműen kiderült, az ő zenei világképükről rengeteg dolgot megtudunk azáltal, hogy megnézzük, hogyan adták elő például Bach Máté-passióját.

HZs: A nagy romantikusok tudták vajon akkor, hogy milyen az ő koruk?

VGy: Ez nagyon érdekes kérdés. Mendelssohn Bach-tanítványnak tekintette magát, úgy gondolta, hogy zenei értelemben az ő dédunokája. Számukra az „Öreg Bach” volt az alfa és az omega. Zelter, a berlini Singakademie vezetője a történet szerint azt mondta a 15 éves Mendelssohnnak, hogy „teljes értékű zeneszerzőnek nyilvánítalak Haydn, Mozart, és az Öreg Bach nevében!”

HZs: A zenészek sokszor emlegetik, hogy a közös munka során mennyit tanulnak egymástól, akár tanárok a diákjaiktól.

VGy: Természetesen mi is rengeteget tanulunk egymástól. Az a cél, hogy minél több tehetséges ember legyen ott együtt, és megosszuk egymással a tudásunkat, gondolatainkat. A felelősség ugyanakkor az enyém, amivel együtt jár, hogy mindenkinek meg kell csinálnia, amit mondok. Sokszor szoktam kérni, hogy ezt akkor is 110%-kal tegyék, ha nem értenek vele egyet. Akkor legalább kiderül, ha még sincs igazam. Ki kell próbálni, hogyan működik, a sok-sok ilyen próbálkozásból tapasztalhat az ember a legtöbbet. Egyébként a zeneakadémista növendékeimtől rengeteget tanulok! Ez az első év, hogy vezénylést is tanítok karmestereknek, és borzasztóan élvezem! Valószínűleg jobban tudok vezénylést tanítani, mint vezényelni (nevet).

Vashegyi György
Vashegyi György (fotó: Zeneakadémia / Mudra László)
 

HZs: Mennyire fontos egy együttes működésében a jó közösség?

VGy: Nagyon fontos! Igaz, alapvetően azért vagyunk együtt, hogy szakmával foglalkozzunk, de az emberi kapcsolat egy ilyen munkában meghatározó. Az emberi hibából fakadó összeférhetetlenség, megbízhatatlanság pedig gyakorlatilag kizáró ok. Hiába volt valaki bármilyen tehetséges, ha emberileg nem tudtunk együtt dolgozni, megváltunk egymástól. Nagyon fontos, hogy az együttes működő közösség legyen, hiszen egy jó produkció létrehozása annyi szakmai buktatót rejt magában, hogyha ezt komoly emberi tényezők nehezítik, akkor reménytelen a helyzet. (Nálunk egyébként minden koncertre külön felkérést kapnak a tagok, minden egyes produkció névsorát én magam állítom össze.)

HZs: Melyek voltak a kórus számára az elmúlt negyed évszázad legmeghatározóbb eseményei, legszebb emlékei?

VGy: A Haydn: Évszakok egy emblematikus mű a számunkra, amely talán az egész 18. század betetőzése. Véleményem szerint az egész német romantika Haydn köpönyegéből bújt ki. Történelmi pillanat volt, amikor először adtuk elő az Évszakokat 2003-ban. Nagy élmény volt az is, amikor éveken át rendszeresen felléphettünk Bécsben és Salzburgban a Mozart-fesztiválokon, vagy Rameau-premiert csinálhattunk az Operaházban. A jövő szezon tervei között pedig szerepel egy Mondonville-lemezfelvétel, illetve előadjuk a szerző első operáját, az Isbét – 1742 óta valószínűleg először a világon.

Zenetudományi műhely is működik nálunk, Scholz Annával együtt foglalkozunk kottakiadások készítésével. Két évvel ezelőtt előadtuk Leclair Scylla et Glaucus című operáját, aminek máig nincs modern kiadása. Mi a saját előadásunk céljára létrehoztunk egyet Anna vezetésével, amit végül megvett tőlünk a Versailles-i Barokk Zenei Központ. Ez lesz az ő kiadásuk alapja.

És hát, ez itt a reklám helye: ez egy nagyon jó társaság, mind a Purcell Kórus, mind az Orfeo Zenekar. Egy szeretetreméltó, különböző emberi értékekben és tehetségben gazdag, nagyon színes társaság.

0 Komment