playliszt

Beletapsolni az A-dúr klarinétversenybe a tételek között?! Na, de kérem… Kész, ezzel nagyjából el is mondtam minden negatívumot a Budapesti Fesztiválzenekar Mozart-koncertjéről, melyet május 8-án este volt szerencsém hallani.

Mint ahogy arra is nagyon jó rácsodálkozni a BFZ műsorfüzetei alapján, hogy mi történt a társművészetekben vagy a történelemben az adott koncerten elhangzó mű születési évében, azt még érdekesebb összevetni, hogy egyes szerzők épp hol tartottak életművükben ugyanabban az időpontban. És még talán ennél is jobban elmélyít egy évszám vagy egy komponista rejtelmeiben az a fajta metszet, amelyet Fischer Iván talált ki legutóbbi hangversenyük koncepciójaként. Mozart három művét tűzte műsorra, méghozzá a szerző halálának évéből, 1791-ből. Egy esten hallani egy szerző három arcát, vagyis egy szerelmi operaáriát, egy versenyművet és egy halotti misét, önmagában is izgalmas, hát még, ha a művek egyazon évből valók.

A koncert másik különlegessége a két hangszeres szólista volt, akik maguk is a zenekar tagjai. Szimpatikus megoldás, és egyben nem hagyja elszokni a muzsikusokat, hogy az együttes időről időre saját zenészeiből emel ki szólistákat. A hangversenyt nyitó, Per questa bella mano kezdetű áriában a basszus énekes mellett a nagybőgő kapott szólisztikus szerepet. Fejérvári Zsoltnak nem volt könnyű dolga, hiszen hangszere viszonylag ritkán kap ilyen lehetőséget. Ráadásul Mozart nem a tipikus szóló nagybőgő állásokkal látta el a szólamot, hanem kihasználta a hangszer terjedelmének széles skáláját. A szólistaságon a basszistával osztozó bőgő gyakran beleolvadt a zenekari hangzásba, de valójában épp annyira emelkedett ki, amennyire kellett. Az A-dúr klarinétverseny szólóját Ács Ákos fújta, aki több mint tíz évvel ezelőtt is állt már zenekara élén ebben a darabban. Játéka olyan, mintha a gondolatait egyenesen és torzulás vagy kompromisszum nélkül klarinéthanggá tudná konvertálni. Dermesztően leheletvékony pianók, öblös hangzások az alsó lágéban, világos kezdettel, tartalommal és kicsengéssel rendelkező hangok, hibátlan intonáció és kidolgozott, fantáziadús virtuozitás jellemezte.

A koncert második felében a Rekviem szólalt meg, csupa vendég énekessel. Hanno Müller-Brahmannt már a hangversenyt nyitó áriában is hallottuk, sőt, Sarastroként már a szombati flashmobon is feltűnt. Az a fajta basszus ő, akinek a hangja kiválóan érvényesül a térben, de hangszíne barátságos és lágy marad; mély, de nem tolakodó. És ugyanez a jellemzés ráillik a másik három énekes szólistára is. Norma Nahoun (szoprán), Barbara Kozelj (alt) és Bernard Richter (tenor) is ráérzett a rekviemhez illő, az operai énekléstől a vibrato mértékében, hangszínben és hangképzésben egyaránt különböző stílusra. A zenekar belsejében félkörívben, négy dobogón, tehát egymástól a szokásosnál távolabb elhelyezett énekesek igazi Dolby surround hangzást nyújtottak, főleg, hogy a köztük zenészekkel tarkított távolság ellenére is teljes szinkronban énekeltek. Hangjuk nem egymásra tevődött, hanem egymásba olvadt. Az arányokat sem egymáshoz képest, hanem inkább a zenekarhoz viszonyítva méretezték el olykor. Azonban még ennek az általában hibának minősülő jelenségnek is meg voltak az előnyei. Bár a szövegmondás egyértelműen áldozatul esett annak, hogy az énekesek nem különültek el eléggé a zenekartól, ének és hangszeres zene elválaszthatatlan egységgé forrott össze, hiszen „az énekesek nem különültek el eléggé a zenekartól”. Ha becsuktam a szemem, mindenhonnan énekszót hallottam, és mindenhonnan a zenekar hangjai szűrődtek a fülembe.

Hasonlóan simult az egységes hangzásba a kórus, a Collegium Vocale Gent is. A kamarakórus létszáma először kevésnek tűnt egy ekkora mű előadásához, de egyrészt a korabeli gyakorlatban sem adhatta elő sokkal nagyobb énekegyüttes a művet, másrészt a BFZ-nek is csak annyi zenésze volt a színpadon, amennyi arányaiban megfelelt a kórusnak. Mozart alaposan kitalálta, mikor milyen szerepet ad a kórusnak, Fischer Iván pedig kiváló érzékkel reprodukálta ezt. Mikor lényeges szövegrészek hangzottak el, a kórus zavartalanul hallatszódott, máskor megmaradt a Fesztiválzenekarral hangzásbeli egységbe olvadó vokális hangszernek. Mert a színpadon nincsenek nemzetek, hangszerek vagy egyéni érdekek. Egyetlen közös cél van csak, amiért mindenki ugyanazzal az erővel és fegyelemmel küzd.

Mona Dániel