playliszt

Van valaki, akinek feltétel nélkül elhiszem, hogy César Franck zenéjében nincs semmi ódon, 19. századi. Sőt, neki még azt is elhinném, hogy Franck kortárs zene.

Augusztus 17-én otthon hagytam a kritikust. Csak a műkedvelő énemmel mentem a Kaposfestre. Aztán a délelőtti koncertről Sosztakovics 15. szimfóniájának kamaraátiratától telve indultam vissza a szobámba. Micsoda élmény, jó volna leírni! De mondom, a kritikus szabadnapos. Este azonban Olli Mustonen zongorázott. Torkon ragadtam hát a kritikust: - Ezt nem tarthatod magadban! Ha nem, hát nem.

Kaposvár, 21 fok, eső - a Franck még mindig tart! Tartson is sokáig! Dübörög a vadromantika, brekeg bennünk a gumicukor béka. Ilyen ez a hétfő este.

Miért ájulnak el rögtön a zeneszeretők és a taxisofőrök is, ha Stradivarit hallanak? Hogyan képes egy márka évszázadok óta vezető szerepben fennmaradni a piacon? Hatással van-e a virtuózok játék közben hullajtott verejtéke a hegedű anyagának szerkezetére? Miért nem tárolják a milliárdos Stradivari-tulajdonosok zárt széfekben a hangszereiket?

Vasárnap este. Baráth Emőke - nagyon várom; Chopin-zongoraverseny - kedvencem; Schumann: Meseképek - kíváncsi vagyok; Beethoven-trió - ide vele! Lement. Az élménymérleg vegyes.