playliszt

Kiegészített Mozart- és Mahler-töredékek hangoztak el a Sectio Aurea (Aranymetszés) elnevezésű zenei "szabadcsapat" koncertjén. Maszkabálban voltunk, mégis valamiféle komorság ült a hangversenyen.

Általában ízlésem ellen való, ha valaki koncertkritikában az előadóművész megjelenéséről ír. Miért nem azzal foglalkozik, hogy játszott az illető, mit nyújtott, milyen élményt adott?

Khatia Buniatishvili esete azonban más. Az ő megjelenéséről beszélni kell, mégpedig tágabb értelemben is. És nemcsak azért, mert korra, nemre, vallásra, de még pártállásra való tekintet nélkül is minden ép szemű emberre vonzó hatást gyakorol, hanem azért is, mert ez a jelenség nagyon sokat mond a mai előadóművészetről mindenestül.

Már a koncert első hangjaival felértünk a legmagasabb régiókba, ahonnan aztán egyetlen pillanatra sem szálltunk lejjebb. Tandorit, Kurtágot (és persze Beckettet is) kitekerve-összezavarva idézve: erre biztosan akarok majd emlékezni.

Bár a produkció több, mint 30 éves, és ki tudja, hány felújítást ért meg, a Royal Opera Turandot-előadása még mindig verhetetlen. A Sally Jacobs tervezte látvány rengeteg játéklehetőséget kínál a Kill Billt megszégyenítően véres, ám lenyűgöző történetnek.

A csillárok vörösaranyra tompított, meghitt fénye úgy olvadt egybe a barokk trombiták ódon ragyogásával, hogy az már önmagában is esztétikai élménnyel ajándékozta meg a Zeneakadémia közönségét. Bach és Telemann üstdob-ünnepélyességű, D-dúr zenekari darabjai jelképesen is a "régi" zene otthonává avatták a Nagytermet, amely egyszer talán egy budapesti barokk zenei fesztiválnak is központjává lehet…