Hommage à Debussy címmel kompakt kis koncertet adott Kiss Péter. A zongoraművész a francia szerző sokféle arcát mutatta meg, játszott szólódarabot és kamaraműveket is.

Kiss Péter

A boldog szigettel (L’Isle Joyeuse - 1904), Debussy pompás és könnyen félreértelmezhető darabjával indult a program. Hallottam már pipiskedő hangszínpöttyözéssel és önmagáért való üres virtuozitással is. Kiss Péter egyfajta barokkos objektivitással indította a tételt, a díszítéseket nem a felirat (quasi una cadenza) sugallta lazasággal és fesztelenséggel, hanem Couperin (1668-1733) szellemét és Watteau (1684-1721) korát idéző csembalópercegéssel szólaltatta meg. Játékával két, egymástól jól elkülönülő dinamikai szintet célzott meg – két regisztert –, az együtemes crescendókat egyébként én sem hiszem el Debussynek.

Bevallom, hogy nekem tetszett ez az inkább rajzos, mint festői, „fedő alatt tartott” Debussy-játék – csak az volt a kérdés, hogy kitart-e a darab legvégéig. Nem tartott ki, de nem is nagyon lehet fenntartani. Amikor ugyanis elérünk az A-dúr szakaszhoz, már felesleges is kiírnia a zeneszerzőnek, hogyplus animé(élénkebben), darab olyan zsigeri, taktilis impulzusokat ad a zongoristának, hogy magától is élénk önfeledtségben kezd el zongorázni. Kiss Péter – talán tudatosan, talán ösztönösen – ezt a pszichológiai crescendót igen érzékien építette fel.

Szűcs Péter

A folytatásban Kiss és Szűcs Péter (klarinét) a Klarinétrapszódiát (Première Rhapsodie - 1909-1911) adta elő. Szűcs nagyszerű formában játszott, gyönyörű, szordinó-hatású hangjai egészen lenyűgözőek voltak. A darab engem – különösen ebben az előadásban – a Három zenekari noktürn világára emlékeztet, akár a karakterek egyértelműségére, akár a vibráló színekre, akár a káprázatos hangszerelésre (!) gondolok. A Rapszódián érződik, hogy Debussy kipróbált nyelven fogalmazta, a mű olajozottan gördül előre, talán az előadóknak is könnyebb benne tájékozódni.

Ölveti Mátyás

Mindez utóbb, a két „kísérleti” szonáta hallgatásakor jutott az eszembe. A Csellószonátában és a Hegedűszonátában mintha maga Debussy is ki-kikacsingatna a darabok saját világából, s ezek a kikacsintások a mindenkori előadás számára afféle rejtvényként, problémaként jelenhetnek meg. Az 1915-ös Csellószonátában (Ölveti Mátyás lépett fel Kiss oldalán) valamivel kevesebb, az 1917-esHegedűszonátában (G. Horváth László) több megoldatlan problémára, rejtvényre lettem figyelmes, sőt az a határozott érzésem alakult ki, hogy G. Horváth László számára a darab idegen maradt.

G. Horváth László

A Csellószonáta első tételének tónusa, karaktere nagyon nehezen született meg, az intonáció is bizonytalan volt (a hangszer is elhangolódott egy kicsit), de a második tétel legvégén egy nagyon izgalmas nézőpontváltásnak lehettünk fültanúi. A hely a másfél évtizeddel későbbi Bartókot juttatta eszembe, majd az egész harmadik tétel bartóki asszociációkat keltett. Felfedezés volt ez a javából!

Az ötvenperces műsor végeztével nem volt bennem hiányérzet.

Molnár Szabolcs

(FUGA, március 2.)

0 Komment