playliszt

A beszámoló első része itt olvasható.

A Nemzeti Filharmonikusok 19 órától játszották Schumann 2. szimfóniáját Kocsis Zoltán vezetésével.

Bámulatra méltó összhang volt az együttes játékában, kiemelendő a szimfónia fináléja, ahol a virtuóz vonós szólamok tökéletes egységben szóltak, de hasonlóan hibátlan előadásban hallgathattuk a második (Scherzo) tételt is. Nem csupán az elismerésre méltó, hogy olyan játékosokból áll a zenekar, akiknek technikai képességeik megengedik a kifogástalan minőségű virtuóz játékot, hanem hogy zenekari szólamok tudnak ilyen kitűnő egységben működni.

Amennyiben a zenekari hangzás önmagában esztétikum – már pedig tagadhatatlanul az –, úgy a Nemzeti Filharmonikusok gyönyörködtettek. Azonban meggyőződésem, hogy a 2. szimfónia ennél többre is hivatott. Az előadást kissé sterilnek éreztem, amely nem engedett elég közel kerülni a mű szellemiségéhez.

A zárókoncert nem egy hagyományos hangverseny, inkább egy komplex előadás volt. Ugyanis a Budapesti Fesztiválzenekar nem csak eljátszotta Mendelssohn Szentivánéji álom-nyitányát (op. 21) és kísérőzenéjét (op. 61), de a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves zenés színész osztálya életre is keltette a színjátékot. A szereplők az előadás elejétől kezdve a színpadon bújtak meg a zenekari tagok között, majd a kísérőzene tételei után, sőt azok közben is elő-előbukkanva játszották el a darabot – egy rövidített, kb. másfél órás időtartamú lehengerlő előadást láthattunk. Ötletességből is bámulatos, hiszen a színészhallgatóknak igencsak kevés helyük maradt a Fesztiválzenekar mellett a színpadon, de minden maradék teret kreatívan használtak ki, jártak-keltek a zenekari tagok között, néha őket és hangszereiket is felhasználva egy-egy szituációban. Dicséret illeti a színpadon helyet foglaló angyali jelmezbe öltöztetett Pro Musica Leánykart, valamint a két szólista énekest, Anna Lucia Richtert és Nora Fischert.

Nem utolsó sorban pedig Fischer Ivánt és a Fesztiválzenekart, akik varázslatosan játszottak. A mű zárótémája és utolsó fúvós akkordjai szinte megállították az időt és még sokáig magunkkal hordozható maradandó élményt nyújtottak.

Rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ilyen remek zenekarokat tudhatunk magunkénak. Ezt a Müpa közönsége is tudta: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben nem láttam szabad helyeket egyik koncerten sem.

Horváth Pál

fotók: Posztós János / Müpa