playliszt

Szerencsére egyre több kamarazenei fesztivál van Magyarországon, így számos művésszel lehet beszélni arról, kinek mit jelent ez a műfaj. Intimitás, személyes harmónia, közös nevező és ízlés, bizalom, egymásra hangoltság – ilyen és hasonló fogalmak kerülnek szóba ezeken a beszélgetéseken. A Fesztiválakadémia esti koncertjein többször átélhettük ezt az életérzést. De hogy alakul ki mindez? A matinékoncerteken a művészek épp ezt mutatták be a közönségnek.

A szombati és a vasárnapi matinén volt szerencsém részt venni, de néhány perc is elég volt ahhoz, hogy belém nyilalljon a felismerés: ez egy másikfajta kamarazenélés, mint amiről a nagy művészek beszélnek az interjúkban, amikor életre szóló barátságok zenei kivetüléséről mesélnek. Itt a kamarazenélés keretében konkrét művek kerülnek színpadra, vagyis gyakran egymásnak idegen muzsikusok játszanak egy formációban, hogy a mindannyiuk által beszélt nyelven együtt szólaljanak meg. A Fesztiválakadémián fellépő kamaracsoportok többségének egy, legfeljebb két napja volt, hogy összeszokjon. Tételezzük fel, hogy professzionális szintű zenészekről beszélünk, akiknek rutinjukból adódóan nem gond összejátszani egy darabot. Ez a kevés próbaidő ez esetben is csak arra elég, hogy megtanuljanak egymásra figyelni, hogy kikísérletezzék, ki milyen arányban szóljon és hogy a kotta valamennyi utasítását egységesen valósítsák meg. Nem várhatjuk el ezektől a produkcióktól, hogy olyan precíz elképzeléssel rendelkezzenek, mint például a Kelemen Kvartett a szombat esti Bartók-mű kapcsán.

Mit várhatunk el cserébe? Azt, hogy a mű tökéletesen megszólaljon. Azt, hogy kiderüljön, az összeültetett muzsikusok tudnak-e együttműködni. Mert ha igen, onnan már csak évek közös gyakorlásának (és általában közös idő töltésének) kérdése, hogy kialakul-e az a bensőséges és kvázi gondolatolvasáson alapuló kamarazenélés, amitől a zenészek többsége szerelmes lesz ebbe a műfajba. A Fesztiválakadémia matinékoncertjei tulajdonképpen a nyilvános mesterkurzusok sorába illeszkedtek, amennyiben minden együttesben ült egy neves művész, aki a koncertet megelőzően foglalkozott az ifjú kamarapartnerekkel, a színpadon pedig irányította, felügyelte a formáció munkáját. Gyakran három zenei generáció is találkozott egy-egy műben (befutott zenészek, aktív zeneakadémisták és fiatal tehetségek), ami még inkább ellehetetlenítette az egységes szellemiség és elképzelés kialakulását. A tanítványok fegyelmezetten és a tanárra való figyelemmel muzsikáltak, nem mertek (tudni talán tudtak volna) egyéni gondolatokat belehelyezni a műbe, pláne nem próbálták meg azt lekommunikálni a társak felé, és levezényelni mint egységes megoldást. Mindez leginkább ott vált feltűnővé, ahol az elsőhegedűs, a kamaracsoport feje volt bátortalan. Szombaton egy Haydn-vonósnégyesben például a primárius a kurzusvezető James Boydot leste tanácsra várva. Boyd pedig lendületesen, intenzíven vezényelt a kvartettnek a brácsapult mögül.

Az emlékezetes, megismételhetetlen interpretációk tehát elmaradtak a matinékon, cserébe kaptunk egy sor hibátlanul előadott művet, belekóstolhattunk sokféle muzsikába, illetve a tanárművészek egy-egy mozzanatának köszönhetően az esti koncertek világa is megidéződött.

Mona Dániel

fotók: Posztós János