playliszt

A fantázia szó jelentése az idegen szavak szótára szerint alkotó képzelőerő, álmodozás. Pálfalvi Tamás és Palojtay János szeptember 17-én a Régi Zeneakadémia Kamaratermében megrendezett koncertjének a fantázia műfaja köré rendeződött programja valóban lehetővé tette a két művész alkotóerejének, képzelőerejének sokoldalú kibontakozását. A hangversenynek a barokktól a 20. század végéig ívelő műsora egyrészt lehetőséget adott az előadók különböző zenei stílusokban való jártasságának demonstrálásához – a Zeneakadémia Karrierirodája által támogatott fiatal tehetségek koncertjéről lévén szó, valószínűleg ez sem lehetett elhanyagolható szempont a program összeállítása során. Másrészt, ha szigorúan zenei érvekkel magyarázzuk a programtervet, akkor erényeként könyvelhetjük el, hogy általa a közönség izgalmas betekintést nyerhetett a fantázia műfajának több évszázados alakulásába.

A fantázia jegyében rendezett koncerten a barokk korszakot mintegy kakukktojásként Georg Friedrich Händel D-dúr szvitje képviselte, bevezető fanfárként azonban nagyszerűen funkcionált. Pálfalvi Tamás ezúttal nem a megszokott klasszikus trombitán, hanem annak kistestvérén, kornetten játszott. Kezdeti elfogódottságához nagymértékben hozzájárulhattak a különleges, nehezen kezelhető hangszer támasztotta leküzdendő akadályok.

Második műsorszámként a klasszika képviseletében Wolfgang Amadeus Mozart zongorára írt c-moll fantáziája (K 475) hangzott el. Palojtay János koncentrált, mindvégig világosan értelmezett és mélyen átélt játékát hallgatva az az érzésem támadt, hogy a mű előttem születik meg. Az egyszerű, unisono felhangzó zenei gondolatból, mondhatni zenei közhelyből magától értődő természetességgel bomlott ki a lenyűgözően gazdag és – a szűk negyedórás időtartamból fakadóan – tömény intellektuális tartalmat hordozó kompozíció. Az érzelmek széles skáláján rapszodikusan csapongó hangulatokat, a hangzó matériában egyre-másra félig kimondott szavakként felbukkanó motívumtöredékeket Palojtay remekül fogta egységbe. A színes kalandozások után könyörtelenül visszalopakodó kezdőtéma egy olyan kilátástalanság, végső magány érzését erősítette, melyet talán csak sztoikus bölcsességgel lehet valahogyan elviselni.

Hová lehet ezt fokozni? – kérdeztem magamtól. A műsorszerkesztők az egyetlen lehetséges megoldást választották: nem folytatni kívánták a súlyos kérdésekkel teli fantáziák sorát, hanem valami teljesen mással feloldani. Hidas Frigyes trombitára és zongorára készült Fantáziája felépítését tekintve a romantika korának virtuóz sikerdarabjait juttatta eszembe. Rövid, figyelemfelkeltő bevezetés után egy lírai lassú, majd egy fergetegesen sziporkázó gyors szakasz hangzott el. A kompozíció hangzása helyenként jazzt idézett, néhol pedig már-már a musicalek harmónia- és dallamvilágára hajazott. Mindkét előadó fantáziadús örömzenéléssel örvendeztette meg a hallgatóságot.

A rövid szünet után visszafelé indultunk a zenetörténetben. 1924-ben George Gershwin Rhapsody in Blue című, jazzes elemeket és a komolyzenét fuzionáló művével robbant be a zenei köztudatba. Kissé fájlaltam, hogy a közönségnek kiosztott műsorlapon a hazai koncertéletben sajnálatosan meggyökeresedett magyar félrefordítás, a Kék rapszódia cím szerepelt. A lényeg, a zenei előadás azonban kifogástalan volt. Pálfalvi és Palojtay egyaránt otthonosan és élvezettel mozogtak Gershwin világában. A trombita sokféle sordinójának látványos cserélgetése zökkenőmentesen zajlott, nem kevésbé volt lenyűgöző a hangzó élmény. A trombita nem hiába nyert polgárjogot szólóhangszerként is, megfelelő mester kezében a zenei kifejezések színes palettájának tolmácsolására képes.

Alekszander Szkrjabin h-moll fantáziája teret ad a zenei gondolatok szabad áramlásának. Tünékenységét, fantázia-jellegét támasztja alá az a félig-anekdota, miszerint maga Szkrjabin is hosszú időre megfeledkezett a mű létezéséről. Ez magyarázza, hogy a darabot csak 1907-ben, hét esztendővel keletkezése után mutatták be. Ezen az estén Palojtay János korántsem felejthető, a Mozart-fantáziában már megtapasztalt szuggesztív előadásában hangzott el. A koncert zárószáma, igazi különlegességként, ismét a trombita mint szólóhangszer létjogosultságát volt hivatott bebizonyítani. A tragikus sorsú amerikai zeneszerző, Richard Erickson Kryl című kompozícióját adta elő Pálfalvi Tamás. A mű elképesztő virtuozitást kíván előadójától. A legkülönbözőbb speciális befúvástechnikák, extrémen mély és extrémen magas hangfekvések kiaknázása jellemzi a matériát. Ráadásul a trombitajátékosnak énekelnie, vagy inkább csuklania, sikoltania kell a normál instrumentális hangképzéssel váltogatva. Pálfalvi bravúrosan vette a technikai akadályokat, és beleéléssel tett eleget Erickson leghajmeresztőbb előírásainak is. Végül a két előadó egy rövid ráadással köszönte meg a közönség lelkes tapsát. Palojtay és Pálfalvi személyében egy ereje teljében lévő és egy ígéretesen bontakozó tehetség játékában gyönyörködhettünk. Kíváncsian várom a folytatást.

Ozsvárt Viktória

fotók: Zeneakadémia / Benkő Sándor