playliszt

Brecht-Weill Háromgarasos operájának (1928) rendhagyó produkciójával ünnepelte – „új operaházként” való működésének – tízéves jubileumát a bécsi Theater an der Wien. A szerepeket a szokásoktól eltérően nem Thália papjai játszották, hanem valódi operaénekesek. Csak Penge Mackie-t alakította igazi (bár zeneileg is képzett) színész: a Rex felügyelő-tévésorozatból nálunk is sztárként ismert Tobias Moretti. A teljes színházi élményt nyújtó előadás brechti iróniájáért Keith Warner rendezése, az eredeti Weill-partitúra autentikus megszólaltatásáért – a Klangforum Wien élén – Johannes Kalitzke vezénylete szavatolt.

„A hangszerelés tereli rá leginkább a figyelmünket Weill zenéjének értékére; annyira okos, hogy az az érzésünk: Weillnek nincs is szüksége több vagy más hangszerre” – mondja a rendező Keith Warner, hozzátéve: „Mindig is úgy véltem, hogy Kurt Weill zenéje fantasztikusan eredeti. Nem tudom, annyira sokkoló-e is, mint például Stravinsky bármelyik műve, de legalább olyan fantasztikus. Persze, hogy Brecht minden idők egyik legnagyobb drámaírója, de ez a darabja nem kis részben annak a ténynek köszönheti a hírnevét, hogy Weill ennyire különleges zenét komponált hozzá. Minden egyes song annyira fülbemászó, mint egy jó Broadway-darabban. Azon kapjuk magunkat, hogy egész nap dúdoljuk őket, miközben mindegyik különleges, és bizonyos, hogy 1928-ban egytől-egyig letaglózta a közönséget.”

Keith Warner: „Akkoriban ez tüneményesen forradalmi mű volt, vívmányait azonban időközben annyira magába szippantotta a színház és a zene főárama, hogy azok most már nem hatnak forradalmian. A mű mai rendezőjének legnehezebb feladata a darab újszerűségét némileg megőrizni s a közönség elvárásait kijátszani. Kell valami, ami ezeket az elvárásokat megzavarja; ami nem teljesen logikus és érthető; ami más viszonyt alakít ki a közönség és a színpadon történtek közt. Számomra Brecht erről szól.”

K. W.: „Meg akartuk mutatni, hogy operaénekesek is tudnak színészkedni, színészek pedig tudnak a zenével bánni és énekelni, még ha nem is a hagyományos operai módon.”

K. W.: „Penge Mackie elbűvölő karakter. Tobias Morettivel fölfedeztük benne s a többi szereplőhöz való viszonyában a sötéten tragikus figurát. Eleinte ő az elképzelhető legrosszabb ember – a nyitó rigmus [„Cápa-dal”] alapozza meg véreskezűsége hírét –, a végére azonban a társadalom korruptabbnak és rosszabbnak tűnik, mint ő. Épp ezért szinte jobban is rí ki a környezetéből, mint az, aki áldozata e társadalomnak.”

K. W.: „Peachum és Mackie ugyanannak az éremnek a két oldala. Peachum sohasem adja föl, mindig az üzlet lehetőségét hajkurássza, a gonoszságra való csillapíthatatlan étvággyal. Rendíthetetlenül és megátalkodottan romlott figura.”

K. W.: „Jó ember nincs ebben a darabban, de a nők annyira legalább okosak, hogy a sorsukat a kezükben tartsák – talán még egy kicsit okosabbak is a férfiaknál.”

K. W.: „Amit ugyancsak fontosnak tartok: Brecht kijelentése, hogy a songok és a párbeszédek két külön világ, amelyeknek nem szabad egybeolvadniuk. Amikor musicalt rendezek, hosszan töröm a fejemet azon, miként vezessem át a beszélt szöveget az énekbe úgy, hogy az természetesnek hasson. Itt ez fordítva van. Az ősbemutató idején rendhagyó és friss ötlet volt a szétválasztás, ám úgy hiszem, e nélkül a gondolat nélkül a mai színház és zenés színház is elképzelhetetlen volna.”

K. W.: „A darab során Mackie inkább pozitív hőssé válik – ő legalább nem kétszínű, mint a többiek mind.”

K. W.: „Az előadás az 1950-es évek Londonjában játszódik, ahol jól kiismerem magamat. Hisz a cselekmény fontos eleme a közelgő koronázás, és ez jól passzol mai királynőnkhöz, akit 1953-ban koronáztak meg… Az európai identitás jelenlegi válságában fontosnak tartottam, hogy a jelmezekben fölismerhetők legyenek az akkori divat és öltözködés nyomai [jelmez: Kaspar Glarner]. Rendezésemben látni akartam modern világunk egy részét, de nem a legaktuálisabbat, hogy bizonyos távolságot tudjunk tartani. Így a brechti elidegenítés-eszme jegyében hátraléphetünk egy lépést: a történteket inkább csak figyeljük, mintsem hogy érzelmileg átélnénk vagy saját érzéseinkben gyönyörködnénk. Fölismerhetően a mi világunk legyen, de 50 évnyi távolságból, mintha vitrinben kiállítva szemlélnénk.”

K. W.: „Hiszen ez anti-opera, s ha az utolsó öt percében operaszerűvé válik is, az csak azért van, hogy ironikus és abszurd legyen.”

A műsorfüzetből idézett: Mesterházi Máté

Előadási fotók: Monika Rittershaus

(A dalszövegidézetek Vas István műfordításai.)