playliszt

Akartam Beethovent hallgatni, de közben már nem akartam; a tangó jólesett; végül nem akartam Beethovent hallgatni, de közben mégis. Zavaros? Pedig így tudnám röviden összefoglalni Kelemen Barnabás és José Gallardo december 15-i zeneakadémiai koncertjét.

Chuck Berry 1956-os számát, a Roll Over Beethoven című slágert több helyen sokáig úgy fordították, hogy „henger Beethoven felett”. Később az „Essünk túl Beethovenen!” fordítás terjedt el – ez már közelebb áll az igazsághoz. De mit is jelent pontosan a Beatles és az Electric Light Orchestra által is feldolgozott szám refrénje? Berry a Rolling Stone-ban adott interjúja alapján két dolgot: egyrészt felszólítja Beethovent, hogy álljon/guruljon odébb (és erre figyelmeztesse Csajkovszkijt is), hogy a sláger átvehesse a helyét a rádióban, másrészt azt üzeni, hogy foroghat a sírjában szegény mester, akkor is ez a dal fog szólni.

Bevallom, hogy bár hittem a fellépő művészekben, és hittem abban, hogy Beethoven két leghíresebb hegedű-zongoraszonátája között nem lesz idétlen argentin tangót játszani és hallgatni, mindebben nem voltam teljesen biztos. Nagyterem és a szent Beethoven zenéje… Ugyanakkor melyik szerző művei között férne el jobban a tangó, mint a Rock ’n’ roll ősatyjának, Beethovennek?! Egyszóval bennem volt a félsz, hogy Beethoven tényleg forogni fog a sírjában a műsorösszeállítás láttán, de gyanítottam, hogy kellően laza az öreg, és támogatni fogja a meglepő programot.

A tangókkal pedig nem is volt baj. A koncertet nyitó F-dúr („Tavaszi”) hegedű-zongoraszonáta viszont alulmaradt az elvárásaimhoz képest. Kezdjük azonban a páros egyik legszimpatikusabb megoldásával! Besétál két fiatal művész, és egy rövid és gyors meghajlás után azonnal belekezd a műbe. Nincs hangolás, nincs tollászkodás, helyezkedés, még a közönség sem csitult el teljesen, épp ezért hasítanak akkora erővel a szonáta első hangjai. Csak hogy utána nem sikerült fenntartani a meghökkentés feszültségét. Egyszóval talán unalmasnak, vontatottnak nevezném Kelemen és Gallardo játékát, sőt, a hegedűművész előadásába néhány hamisan intonált hang is becsúszott. Szokatlan volt ez a (jegyezzük meg gyorsan, nem sok) pontatlanság, mert Kelemen Barnabástól – főleg a darab elején látott spontaneitás után – a lazaságától, könnyedségétől kristálytiszta, egyszerű, egy pillanatig sem erőltetett hangokat szoktuk meg. A vibratókkal finoman és érzékenyen bánó, üveghangokat játszi könnyedséggel szóró művész ezúttal mellőzte azokat az extra megoldásokat, amelyek egyértelműen világszínvonalú hegedűssé teszik. Szó nincs arról, hogy rosszul játszott. Inkább óvatosan. Korrekt módon. Merésztelenül. (Ilyen szó van? Látjuk, van! A Word sem húzza alá.) Hibátlan technika, de a muzikalitás a csúcsértékről le lett tekerve az átlagos szintre.

José Gallardo egész kivételes precizitású zongorista. Gyönyörűen peregnek a futamai, az övéinél gyorsabb és érthetőbb trillákat el sem tudnék képzelni, a basszusai határozottak, a magasan fekvő frázisai csilingelőek. Az akkordjai hatalmas erővel tudnak lecsapni, néha már-már erőszakosnak mondanám. Gallardo kb. 10 éve kamarázik Kelemen Barnabással, ami hallatszik is. Meglepően kevésszer helyezi magát előtérbe, de egyrészt, azért ha kell, helyezi, másrészt ez nem jelenti azt, hogy alárendelt szerepbe szorulna. Annyit azonban eredményezett, hogy a „Tavaszi” szonáta nem lett izgalmasabb, mint azt korábban vázoltam. Szégyellem, de azt kívántam: Roll Over Beethoven!

A folytatást hallgatva jó ötletnek tűnt, hogy odébbgurítottuk Beethovent. Lendületes, latinos, forró, mégis elegáns tangókat kaptunk két összeszokott zenésztől. Itt már hallottunk néhány bátrabb vonókezelést, egy-egy végletekig pontozott nyújtottritmust. De akkor még nem sejtettem, hogy az est fellépői ekkor melegedtek bele a zenélésbe, és hogy legkevésbé sem fogom megbánni, hogy a szünet után újra Beethoven következik.

Az A-dúr („Kreutzer”) hegedű-zongoraszonáta ugyanazzal a váratlan lendülettel kezdődött, mint első félidei párdarabja. De hamar kiderült, hogy ez a Beethoven-interpretáció nem az a Beethoven-interpretáció. Tempóban, dinamikában, agogikában, a hegedűakkordok bontásának módjában, a szünetek hosszában ezúttal sokszor megvillant az a bevállalós, önálló zenei elképzelést sugárzó játék, amelyet 19:38 óta vártam. Kiváló arányérzékkel olvadt össze és vált külön a hegedű és a zongora. Továbbra is tetszett Gallardo letisztult, egyszerű, Beethoven nagyságát kis túlzással a hangok szimpla lejátszásán keresztül bemutató zongorázása. Mindez azonban ekkorra kiegészült azzal az egyéni muzikalitással, amelytől ez az előadás mégiscsak eltér a hangok puszta lejátszásától, és amely végképp bebizonyította: Beethovennek sehova sem kell még odébbállnia.

Mona Dániel

fotók: Zeneakadémia / Benkő Sándor