Nem mondom, komolyan vettem a maraton szót a január 22-i Fuvola-maraton esetében. Fárasztónak, izzasztónak, szinte teljesíthetetlennek gondoltam, hogy egész este fuvolára írt kortárs zenét hallgassak a Műcsarnokban. Pedig én vagyok az egyik házigazda…

Műcsarnok fuvola Kanyó Dávid Matuz Gergely Nagy Ákos Gyöngyössy Zoltán Belinszky Anna Mona Dániel
Kanyó Dávid, Détári Anna és Bán Annamária

 

Belinszky Anna és jómagam a Corvin Clubban rendezett, MetronómTető névre keresztelt kortárszenei sorozat kapcsán ismerkedtünk meg Nagy Ákos zeneszerzővel, aki az ott folytatott – általunk moderált – érdekfeszítő beszélgetésen felbuzdulva felkért minket, konferáljunk és vezessük a koncert utáni beszélgetést a Fuvola-maraton nevű eseményen. Sem a művek felvezetése, sem a beszélgetésben betöltött szerepem nem érdemel különösebben szót, aligha váltak maradandó élménnyé a közönség számára. Nekem viszont egészen különleges tapasztalat volt ez az este. Az nem újdonság, hogy egy hangszer köré építsenek egy koncertműsort. Az már annál ritkább, hogy ez a koncertműsor csak 21. századi szerzők műveit tartalmazza. Lássuk be: egy fuvolát akkor is sok ennyi ideig hallgatni, ha Vivaldit játszik, hát ha még sokak számára oly idegen modern zenéket. Kivéve, ha minden darab valamilyen újabb szemszögből mutatja be a hangszert, és ezeken az újabb és újabb szögeken keresztül olyan képünk alakul ki róla, amely – amellett, hogy ki sem néztük egy darab csőből – egyszersmind a zenét is izgalmassá és változatossá teszi.

Műcsarnok fuvola Kanyó Dávid Matuz Gergely Nagy Ákos Gyöngyössy Zoltán Belinszky Anna Mona Dániel
Matuz Gergely
 

Vagy a hangszerek határainak feszegetése csak kibúvó az elődökkel, az oly sok remekművet adó komponálási módszerekkel való szembenézés alól? – ütött szöget fejembe a kérdés. Többek közt erről is beszélgettünk két szerzővel (Nagy Ákos és Baráth Bálint), valamint a fuvolista Kanyó Dáviddal és a fuvolista-komponista Matuz Gergellyel. Abban mindannyian egyetértettek, hogy manapság az elektronikus hangszerek gyorsan fejlődnek, de új hangszereket szinte egyáltalán nem építenek / készítenek, a zenekari hangszerek pedig mit sem változtak (fejlődtek?) az elmúlt néhány évszázadban. Ezért van szükség arra, hogy a megszokottal akár szögesen ellentétes módokon szólaltassanak meg egy-egy zeneeszközt. Matuz István Dies irae című művében (amely a koncert második produkciója volt) máris számos ilyen megoldással találkoztunk.

A fuvolán való hangképzés nélküli átfújás és a billentyűk néma csattogtatása már-már klasszikus formabontásnak számít, de egy-egy jókor időzített multifónia például (főleg ha professzionálisan adják elő) meg tudja lepni a fület. Matuz Gergely többször is bemutatta, hogy nemcsak hogy gikszer és pontatlanság nélkül képes egyszerre két hangot elővarázsolni hangszeréből, de ezeket a hangzatokat össze is tudja kötni. Közelít a közhelyes mondáshoz, miszerint „ha nem látom, nem hiszem el”. Fújás csak a fuvola fejével, fújás a cső túloldaláról, fújás séta közben, fújás lábdobogás közben – csupa-csupa elem, amely nem egyszerűen önkényes vizuális tuning, hanem valóban egy hangszer stagnáló hangzásának megreformálása. Gyöngyössy Zoltán Pearsl című darabjában kibújt a szög a zsákból, mert láttuk, hogy ezek az elemek mennyire szerző-specifikusak, illetve hogy ezeket az újításokat is lehet integrálni egy-egy szerzői stílusba. (A mű tételei olyan komponisták stílusában íródtak, akikre Gyöngyössy felnézett, vagy akik a fuvolaművésznek ajánlották darabjaikat.) S ahogy ez a sokszínűség egy darabon belül is megjelent, úgy volt különböző mindegyik mű a koncerten. Egymás mellé helyezve az azonos apparátusra írt, azonos korból származó darabokat, melyek egyesével elhelyezve egy vegyes tematikájú koncerten talán egyforma „kortárs cuccnak” hangzanának, gyönyörűen kirajzolódik, mennyire változatos is ez a zenei világ. Persze szükség van a befogadó aktivitására, koncentrációjára is, különben a zene legyőz minket. Hiszen ahogy egy koreai közmondás is tartja: Ha könnyű a kalapács, a szög visszaüt.

Mona Dániel

0 Komment