playliszt

Vannak művészek, akik több lábon állnak. Mai témánk egy olyan ember, akire elsősorban, mint virtuóz zongoraművészre emlékezünk. Másodikként talán, mint átdolgozó jut eszünkbe, és csak harmadjára gondolunk arra, hogy zeneszerző volt.

Ferruccio Dante Michelangelo Benvenuto Busoni egyik leghíresebb alkotása Bach d-moll partitájának Chanconne-átirata, ami minden zongoraművész repertoárján szerepel. Pedig Busoni mindenekelőtt komponistának vallotta magát. Sokoldalú, széles látókörű zenész volt, az amerikai indián népzenétől a gregoriánon át az új hangrendszerekig minden érdekelte.

Busoni édesapja Ferdinando korzikai származású klarinétvirtuóz, anyja osztrák zongoraművész volt. Ferruccio Empoliban született 1866-ban. Világra jötte után néhány hónappal a család Triesztbe költözött. Igazából sohasem járt iskolába, figyelemreméltó műveltségét könyvekből és színházi előadásokból gyűjtögette össze. A zongorával édesapja ismertette meg, korai leckéinek fő irányát Bach művei adták. Első szerzeményei 1873-ból, 7 éves korából származnak, ugyanerre az esztendőre tehető zongorista karrierjének indulása is. 9 évesen debütált Mozart c-moll zongoraversenyének szólójával, ettől kezdve a családban ő volt a fő kenyérkereső. Busoni így emlékszik vissza erre az időszakra: „Sohasem volt gyerekkorom”.

Néhány pártfogó segítségével Ferruccio kilencéves korában a Bécsi Konzervatórium növendéke lett. Bár olyan szakmai kiválóságok tanították és támogatták, mint Brahms vagy Hanslick, a kisfiú elégedetlen volt az oktatás színvonalával, és két év után otthagyta az iskolát. Zeneszerzés-órákra kezdett járni Wilhelm Mayerhez, aki a komponálás alapjai mellett megismertette Mozart életművével, és felkeltette érdeklődését a misztikus dolgok és a keleti filozófiák iránt is. A Mayerrel eltöltött gyümölcsöző négy év után Lipcsébe költözött, ahol Delius, Mahler és Egon Petri fogadta őt barátságába. Itt fogott neki első operájának, a Sigune, avagy a csöndes falu című darabnak. Csak az első felvonást hangszerelte meg, majd félbehagyta a munkát.

A hangrögzítő technika a XIX. és a XX. század fordulóján kezdett elterjedni. Ennek a ténynek köszönhetjük, hogy akár ma is meghallgathatjuk Busoni zongorajátékát.

Busoni 1888-ban, 22 évesen a Helsinki Zeneakadémia tanára lett. Remek baráti társaság szerveződött köréje, melynek tagjai többek között Sibelius és a Järnefelt fivérek voltak. A csoport „leszkovitáknak” nevezte magát, a névadó Busoni kedvenc kutyája, Lesko volt. Tanári munkája mellett Ferruccio folyamatosan tanult, gyakorolt és komponált, s ennek eredményeképpen a következő évben Szentpétervárott megnyerte a Rubinstein-díjat, zongora és zeneszerzés kategóriában is. Ahogy utaltam rá az imént, a Sigune című operát sosem fejezte be. A dalmű jó néhány dallamát azonban felhasználta abban a hangversenydarabban, amivel elnyerte az előbb említett Rubinstein-díjat.

Busoni 1891-ben egy évet Moszkvában tanított, itt ismerkedett meg, szeretett bele és vette feleségül Gerda Sjöstrandot, egy svéd szobrász lányát. Oroszországi lehetőségeit korlátozottnak tartotta, ezért Amerikában próbált szerencsét. Először a bostoni New England Konzervatóriumban próbálkozott, de az oktatási színvonalban csalódva hamar továbbállt, és New York-ba tette át székhelyét. Két év tengerentúl után Berlinbe költözött, itt - 1894-ben - végleg letelepedett. Attól fogva - noha rendszeresen tartott mesterkurzusokat Weimarban, Bécsben és Bázelben - főleg zongoratechnikájának tökéletesítésével foglalkozott, bár a komponálás is egyre nagyobb teret kapott életében.

Busoni szűknek érezte a dúr és a moll hangsorok szabta korlátokat, új skálákkal, hangrendszerekkel kísérletezett. Egyik első szerző volt, aki megpróbálkozott a negyedhangú melódiákkal. Akkoriban fejlesztettek ki egy új hangszert, a Dynamofont, amit talán a mai szintetizátor ősének lehetne leírni. Busoni kipróbálta a hangszert és őszintén lelkesedett érte, új hanghatások lehetőségeit látta benne. Sokan őt tartják a XX. századi elektronikus zene előfutárának. Az új zene iránti érdeklődése abban az irányban is megmutatkozott, hogy mindent megtett a kortárs muzsika népszerűsítéséért. A XX. század elején egy koncertsorozatot szervezett és finanszírozott, amely során modern szerzők új műveit mutatták be többek között Bartók, d’Indy, Sibelius, Elgar és Ysaye darabjait.

Zongoristakarrierjének háború előtti csúcspontja az a hatrészes koncertsorozat volt, melynek műsorán kizárólag Liszt-művek szerepeltek. Ez a siker tovább nehezítette zeneszerzőként való elismerését, Bach-átiratai mindig is híresebbek voltak, mint saját művei.

1912-ben olaszországi hangversenykörútra ment, koncertjeinek középpontjában ezúttal Bach állt. Nem sokkal hazatérése után felajánlották számára a bolognai Konzervatórium igazgatói székét, melyet ő boldogan elfogadott. Önmagát reneszánsz embernek vallva remélte, hogy Olaszországban megtalálja mindazt az értéket és szépséget, ami Itáliát az európai kultúra középpontjává tette. De a modern Itáliában csalódnia kellett, ezért lemondott posztjáról és Amerikába utazott. Nem akart ottmaradni, de nem akart hazatérni a sem háborús Németországba. Hosszas hezitálás után Svájcba költözött, hat évig élt Zürichben.

1920-ban, a Weimari Köztársaság létrejötte után egy korábbi tanítványának hívására egy mesterkurzust tartott a Berlini Zeneakadémián, s ezután haláláig a városban maradt. Egészsége fokozatosan romlott, bár ő ezzel nem törődve, erejét megfeszítve dolgozott Doktor Faust című operáján, de a sors úgy akarta, hogy a mű befejezetlen maradjon. Két jelenet még kidolgozás előtt állt, amikor 1924-ben Ferruccio Busonit elragadta a halál.

Playliszt