playliszt

Azt mondják, gyorsan repül az idő, ha jól érzi magát az ember. És hogy repül akkor, ha egy cirka hatvanperces Bruckner-szimfóniát kitűnő technikával ugyan, de mégiscsak érzés nélkül adnak elő? Mintha négy szimfónia menne le, s erre a közönség a legjobb bizonyíték. Vagy csak egyszerűen neveletlen volt a hallgatóság? Jó Ég, mennyi kérdés… S mindez a Macao Orchestra szeptember 20-i zeneakadémiai koncertje kapcsán.

A kínai városállamban székelő zenekarra nemzetközi összetételének ellenére a távol-keleti precizionista játékmód jellemző. Az együttes túlnyomó része ázsiai, a vezetőkarmester szintén, így mindez nem csoda. S habár ma már erősen túlzó az a sztereotípia, miszerint a távol-keleti zenészek kizárólag technikailag képesek elérni a professzionális szintet, előre lelőhetek annyit, hogy a vasárnapi hangverseny az említett sztereotípiát erősítette. Mindez gyanús volt már a Bruckner-nyitányban, népszerűsége miatt szembetűnő volt Liszt I. zongoraversenyében, és már-már kínos volt Bruckner VI. szimfóniájában.

Nem tudom, befolyásolta-e a zenekart, hogy karmesterük, Lü Jia nem tudott megjelenni a koncerten, ezért a helyettes dirigens Francis Kan irányította őket. Vezényléséből a kezdetektől fogva hiányoztak az átszellemült, verejtéket szülő, szélsőséges mozdulatok. Határozott avizója ellentmondást nem tűrően jelölte meg a tempót, a hangerőt és a belépés pillanatát. Ez után azonban Francis Kan gesztusai – kis túlzással – az ütemmutatók kiütésére és a kottába beírt, három, legfeljebb négy fokozatú dinamika jelzésére korlátozódtak. Hiányoztak a finom agogikák, a disszonáns vagy késleltetett pontok spontán (nem pedig betanult) kiemelése, az árnyalt dinamika és hangszín. A vonósok az utolsó vonásig szinkronban mozogtak, a fúvósok gikszermentesen játszottak, de senki nem nézett össze a másikkal, senki nem mozgott rá a zenére. Mindez persze csak látvány, így kizárólag azért hozom őket példának, mert valamiféle törekvést mutatnak, amely ezúttal képben és hangban egyaránt elmaradt.

A Liszt-zongoraverseny két újabb alkatrészt kapcsolt be a gépezetbe: a zongorát és a triangulumot. A mindössze 25 éves Zhang Haochen hallhatóan nem tudta értelmezni a darab bizonyos szakaszait. Lenyűgöző futamai és oktávmenetei ideig-óráig lekötöttek, de amikor a mélyben ördögien dübörgő őserő helyett csak fantáziátlan fortissimo basszust kaptunk, már csak egy reményem maradt: a gyermekkorom óta kedvenc triangulum-szóló. Csicsing-csicsing – hangzik az említett szólam. A játékos egyik kezében a háromszög, másikban a pálca, és a fürge ütések szinte önállóan hangsúlyozzák magukat. El se lehet hibázni! Kivéve, ha a triangulumos hölgy felfüggeszti a hangszert, és két pálcával, két kézzel, félve üti meg azt. Egy világ dőlt össze bennem. Lehet, hogy a módszer nem példa nélküli, számomra akkor is elvett a motívum lendületéből, erejéből, habitusából. Két apró ütés egy háromszögön – én kérek elnézést a szőrözésért.

A Bruckner-szimfónia, ha nem vezetik rajta végig a hallgatót, unalmas. Legalábbis ez a vasárnapi tapasztalat. A gyakran nyolc ütemenként új anyagot, új „építkezést” hozó darabban nyolc ütemenként teljes újraindulást hallottunk ahelyett, hogy egy vezérfonal mentén mégiscsak tartott volna valahova az a sok-sok zenei blokk. A szekvenciák egysíkúak voltak, a repetíciók egy helyben tötymörögtek, a dinamika óvatos és kiegyenlített volt. Ha egyetlen szóval szeretném jellemezni: élettelen. A darab pedig, ha élettelen, értelemszerűen meghalt…

A közönség a szimfónia minden egyes tétele után hosszas tapsba kezdett, ami biztos kikerülhető lett volna, ha az okostelefonján valamennyi reflextapsoló megnézte volna, hogy a második félidőben egyetlen mű hangzik el, tehát indokolatlan háromszor belezajongani a darabba. Annyi fénylő telefont és tabletet én csak a mamutcégek termékbemutatóiról szóló fotó-összeállításokon láttam. Viszont hangverseny alatt a telefonján játszó, s mindeközben a fülhallgatóján zenét hallgató fiút még ott sem. A kb. háromnegyedházzal menő koncert közönségének 80 %-a ázsiai volt, ami érthető, hisz érdeklődnek hazájuk zenészei iránt. Az már viszont felfoghatatlan, hogy miért nem tisztelik meg őket figyelemmel és fegyelemmel (tisztelet a kivételnek). Pedig ha a Macao Orchestrának sikerült aznap este valamilyen üzenetet átadnia, az a példamutató fegyelmezettség és precizitás.

Mona Dániel