playliszt

Pasarét egy csöndes csücskén, a Csopaki utcában (csodálatos alliteráció) szerény tábla hirdeti 12-es számnál, hogy ott élt és alkotott az a karmester, akitől fent idéztem, és akire mindenki – úgy értem, tényleg mindenki, közönség, muzsikus, kritikus – szívesen emlékszik, és aki pont ma 30 éve hunyt el: Ferencsik János.

Életének legeslegelső időszakáról a Maestro maga így mesélt: „Ha azt hinnék, hogy kezdettől fogva kiütköztek rajtam a leendő muzsikus jegyei - téved. De azért nem hiányoznak bizonyos áruló jelek sem. A ’békeidők’ bástyasétányán vasárnap délelőttönként katonazenekar muzsikált. Ezek a délelőttök 3-4 éves koromban nagy élvezetet nyújtottak és a karmester őszinte bámulatom tárgya volt, akit otthon a sámlira állva szorgalmasan utánoztam. A zenekar is én voltam dünnyögés formájában. Kicsi gyerek voltam még, amikor a Jézuskától hegedűt kértem. A Jézuska ezt meg is hozta, de mégis baj, bőgés lett belőle, mégpedig irtózatos, mert a Jézuska földi képviselői - szüleim - egy játékhegedűt tettek a karácsonyfa alá. Én mindjárt ki is próbáltam és mivel a hegedű bádogból lévén bádogos hangon szólalt meg, keservesen sírva is fakadtam. Így aztán a világtörténelemben ez volt az az év, amikor kétszer jött el a karácsony, mert szüleim - talán Vízkeresztre - megint elhívták a Jézuskát, aki akkor már rendes, persze kisméretű hegedűt hozott ajándékba.

Ezen aztán örömmel tanulgattam muzsikálni, de a sors - mint életemben annyiszor - közbeszólt. Alig kezdődött el a háború, amikor elvesztettem édesapámat és ez a szomorú eset gyökeresen megváltoztatta életmódunkat. Özvegyen maradt édesanyám két fiával sokkal szerényebb lakásba kényszerült költözni és ebbe a lakásba még albérlőt is kellett fogadnia. Történetesen egy vidéken lakó távoli rokonféle volt az albérlő, aki a Zeneakadémián tanult és a szobába bérelt pianínót is hozott. Az új hangszer azonnal fölkeltette érdeklődésemet és elkezdtem billegetni rajta. Hogy mit? Talán csodálkozni fog: egyházi énekeket. Mint kisgimnazista énekeltem a diákmisék kórusában és otthon ezeket az énekeket próbáltam játszogatni. Csak az előjegyzésekkel volt baj, hiszen addig csak a hegedűkulcsot ismertem és fogalmam sem volt a basszuskulcs értelméről. Az egyházi énekeskönyv, amiből játszottam, persze két sorban, hegedű- és basszuskulcsban adta az énekeket. Nem kis fejtörés árán megfejtettem ezt a nehéz problémát is és felfedeztem azt, amit előttem már igen sokan tudtak. Végül egészen tisztességesen el tudtam zongorázgatni ezeket az énekeket, mégpedig négy szólamban.” (Az idézet Várnai Péter: Ferencsik János című könyvéből származik, Zeneműkiadó, 1972)

fotó: Vámos László

Az ifjú a krisztinavárosi kántortól orgonálni tanult, így az imádott hegedű hamarosan a háttérbe szorult. Útja nyílegyenesen a Nemzeti Zenedébe vezetett, ahol Lajtha László Fleischer Antal csiszolgatták tudását. 1927-ben végzett itt, és még abban az évben az Operaház fizetés nélküli korrepetitora lett. Első nyilvános fellépésére három évet kellett várnia, Rimszkij-Korszakov Seherezádéját vezényelte ekkor. Az 1930-as év meglehetős sikereket hozott: az előbb említett debütáláson kívül innentől a Bayreuthi Ünnepi Játékok korrepetitora is, ráadásul szintén 1930-tól meghívták tanítani a Nemzeti Zenedébe.

Hogy hány zenekart, hány helyszínen vezényelt, nem érdemes itt felsorolni, azt megteszik a lexikonok. Az ő nevével gyakran együtt emlegetett Állami Hangversenyzenekart, leánykori nevén Székesfővárosi Zenekar több mint ezerkétszázszor dirigálta, a bécsi operatársulat is szívesen emlékszik vissza közös munkájukra. Bejárta a világot, az Antakrtisz és Afrika kivételével valamennyi földrészen járt.

Teljes mellszélességgel állt az új muzsika mellé. Bartók, Kodály, Weiner, Lajtha és Dohnányi ellett 28 kortárs magyar zeneszerző műveit mutatta be. Aki szeretné mindezeket megköszönni Neki, a Farkasréti temetőben tudja leróni tiszteletét, Borsos Miklós síremlékénél.

Playliszt