playliszt

Mint oly sokan mások, Széll György is egy beugrással kezdte karrierjét. És – mint oly sokan mások – ő is sokat köszönhet egy-egy véletlennek. Már ha létezik véletlen egyáltalán. De kezdjük az elejéről…

A Maestro Budapesten született 117 éve, 1897. június 7-én. Nem töltött itt sok időt, három éves volt, amikor szülei úgy döntöttek, inkább Bécsben élnek, így a gyermek ott kezdte meg zenei tanulmányait. Zongorázott, de emellett Brahms barátjától, Eusebius Mandyczewskitől, később Max Regertől zeneszerzést is tanult. Nem nagyon maradt fenn saját opusz ebből az időből, de valamit mégis tudhatott a fiatal Széll, mert a kutatók megőriztek egy exkluzív kiadói szerződést, melyet a bécsi Universal Edition kötött a 14 éves ifjú komponistával.

Zongorista karrierjét még ennél is korábban, 11 évesen kezdte, ekkor indult első európai hangversenykörútjára, ahol a standard repertoáron kívül saját műveket is játszott – hatalmas sikerrel. Hamarosan karmesteri pálcát is fogott a kezébe, 17 évesen már a Berlini Filharmonikus Zenekart vezényelte. Érett gondolkodással felismerte, hogy egyszerre zongoristaként és karmesterként nem csinálhat karriert. Képzavarral szólva szögre akasztotta tehát a zongoráját és a dirigálásra koncentrált. Amikor a Bécsi Szimfonikus Zenekar karmestere megsérült a karján, Széllt kérték fel a beugrásra.

1915-ben, 18 éves korában, a Berlini Királyi Operaház (ma Staatsoper) főzeneigazgatója, Richard Strauss, aki felismerte Széll tehetségét, kinevezte az opera karnagyává. Strauss Don Juan című szimfonikus költeménye hangfelvételének világpremierjét részben Széll vezényelte. Történt ugyanis, hogy – bár Strauss eredetileg csak a próbák levezénylésére kérte fel Széllt – a szerző egyszer elaludt, s egyórás késéssel érkezett a stúdióba, amikor a felvétel fele már elkészült. A felvételt Richard Strauss fejezte be, de annyira tetszettek neki fiatal kollégájának felvételei, hogy meghagyta azokat az örökkévalóságnak.

1917 és 1939 között egymás kezéből kapkodták ki a zenekarok illetve zenei intézmények. Strassburg, Darmstadt, Prága, újra Berlin majd Glasgow – nem telt unalmasan ez a két évtized. Szülővárosát, Budapestet 1920. február 13-án hódította meg egy Carmen-előadással, természetesen az Operaházban.

Az USÁ-ba 1939-ben, a második világháború kitörésekor érkezett, és családjával le is telepedett New Yorkban. Tanított és vezényelt, számtalan koncertre és zenekarhoz hívták. Hét szorgalmas év elteltével megkapta az állampolgárságot, és ugyanebben az esztendőben lett a Clevelandi Szimfonikus Zenekar főzeneigazgatója – ezt a funkciót, amelyet máig is mindenki az ő nevéhez kapcsol, egészen haláláig betöltötte. Akkoriban a clevelandi csapat egy jónak számító vidéki zenekarnak számítottak, így Széll Györgynek lehetősége nyílott, hogy felépítsen egy zenekart a saját elképzelései szerint. Megbízását azzal a feltétellel fogadta el, hogy a zenekar és vezetői valamennyi művészi jellegű feltételét elfogadják.

Szigorú tisztogatást vitt véghez. Aki nem játszott elég jól, nem gyakorolt szorgalmasan vagy megkérdőjelezték tekintélyét, azonnal elbocsátotta. Diktatórikus módszerei miatt nem lett rögtön népszerű, hogy finoman fogalmazzak, de akkoriban még nem voltak olyan véresszájúak a zenész szakszervezetek. A kritikusok eleinte a zenekar pártját fogták és epés megjegyzéseket tettek Toscaniniénál is szigorúbb módszereire, de hamarosan kiderült, hogy a Maestrónak volt igaza. Csodálatosan tiszta, áttetsző, egységes hangzást hozott létre több, mint százfős zenekarával, amely így Amerika és Európa legjobbjai közé emelkedett.

Túlzott precizitása és munkamódszere miatt továbbra is sok bírálatot kapott, elsősorban az érzelmeket és a spontaneitást hiányolták belőle. Széll az észrevételekre így reagált: „Igen keskeny a határvonal az érthetőség és a hűvösség között. A szenvedélynek árnyalatnyi különbségei vannak, Mozart tisztaságától Csajkovszkij érzékiségéig, a Fidelio nemes szenvedélyétől a Salome bujaságáig. Nem tudok csokoládéöntetet használni spárgához.”

Itt jegyzem meg, hogy a szigorú karmester magánéletében jó kedélyű, barátságos ember volt. Amikor nem zenélt, szívesen és jól főzött – mint azt előző megjegyzéséből is kiolvashatjuk.

Saját zenekara mellett sokszor szerepelt vendégkarmesterként az amszterdami Concertgebouw Zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarnál, a Bécsi Filharmonikusoknál, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, valamint a New York-i Filharmonikusoknál.

Egészen 1970. július 30-án bekövetkezett haláláig dolgozott. Több egyetemnek volt a díszdoktora, 1963-ban elnyerte a Brit Birodalom Rendje kitüntetést. Tavaly a brit zenei szaklap, a Gramophone beválogatta őt a Hírességek Csarnokába. 

Playliszt