playliszt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szobrász, akinek annyira elege lett a nőkből, hogy inkább faragott magának egy némát, gyönyörűt – megalkotta magának a tökéleteset. De túl jól sikerült, beleszeretett a hideg kőbe. Onnantól aztán törhette a fejét, hogy mi is kezdjen ezzel a helyzettel…

Persze, tudom én, hogy Ovidius sokkal szebben megírta ezt helyettem, mindjárt idézem is az ő megfogalmazásában Pygmalion történetét. A görög mitológia kedvelt témája ez. Nézzük csak gyorsan, kiket is ihletett meg:

Vergilius (Az Aeneis egyik szereplője Pumijaton, azaz Pügmalión király)

Jean-Philippe Rameau (balett, 1748)

Jean-Jacques Rousseau (színmű, 1752)

Georg Anton Benda (opera, 1779)

Gaetano Donizetti (opera, 1816)

William Schwenk Gilbert (színjáték, 1871)

 A híres Marius Petipa is készített rá koreográfiát 1883-ban, és – mi ez, ha nem a legnagyobb siker – egy zenés paródia is készült belőle 1883ban, Wilhelm Meyer Lutz keze által.

Az egyik leghíresebb újkori interpretálója George Bernard Shaw ír származású drámaíró. Tudták, hogy az angol színházak William Shakespeare művei után az övéit játsszák a leggyakrabban?

Írói karrierjéhez vezető első lépcsőfok egy figyelmet keltő kritikasorozat volt Wagner műveiről, melyeket alaposan, nagy hozzáértéssel kielemzett. A szerkesztő, aki közölte ezeket folyóiratában, úgy vélte, hogy angol kritikus nem érthet a zenéhez így, javasolta tehát, hogy válasszon egy olasz álnevet. Így lett Shaw Cornata Basso (Mély trombita), ám apró homokszem került a gépezetbe, amikor az első sikeres kritikák így jelentek meg a kötetben: "Cornata Basso kritikái Richard Wagnerről, írta G. B. Shaw".

S ki nem feledjük a sorból a My Fair Lady-t…!

Íme, ahogy ígértem, a történet:

Pygmalion, látván, hogy ezek míly vétkesen élnek,

elborzadt buja bűnüktől, mit az asszonyi szívnek

nyújt bővebben a természet, nem vett maga mellé

asszonyt, nőtelen élt, nőtlen volt ágya sokáig.

Nagy művészettel készített szobrot eközben

hó elefántcsontból, amilyen szép nő a világra

nem születik sohasem; s a saját művébe bolondult.

Élő szép szűznek vélhetnéd könnyen e szobrot;

tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia, vélnéd;

művészet fedi el, hogy csak művészet. Az ámult

Pygmalion az utánzott testtől gyúl szerelemre.

Ujjaival művét tapogatja: ha emberi test-e

vagy csak ivor; s hogy ivor, nem vallja be mégse magának.

Csókokat ad, s hiszi: kap; szól hozzá, tartja ölében,

és hiszi: ujjai lágy testébe nyomódnak a lánynak,

s fél, hogy kék folt kél a leányon, ahol tapogatta.

Mond gyöngéd szavakat, s azután ami kedves ajándék

mindig a lánynak, elé viszi: kagylót, síma kövecskét,

gyönge madárkákat, sokezerszinü tarka virágot,

szép liliomszálat, festett labdákat, a fákról

Heliasok könnyét; testére ruhákat is aggat;

ujjait ékkővel s a nyakát csinosítja nyakékkel;

gyöngéd gyöngy a fülére, kerül kebelére kösöntyű:

mind illik neki ez; s nem csúnyább meztelenül sem.

Sidoni bíborral készült kerevetre teríti,

hitvesnek hivogatja, pihér párnára nyugosztja

végre nyakát, valamintha csak érezhetne akármit.

Jött Venus ünnepe, mely Cyprusban mindig igenszent,

és, szarvuk körülöntve arannyal, hullnak a tulkok

áldozatul, hószín nyakukat bárd metszi keresztül,

füstöl a sok tömjén; s ő, mint kell, áldozat-adva

áll meg az oltárnál, s félénk szava szól: "Ha ti mindent,

égiek, adhattok, vágyom feleségemül..." Azt nem

merte kimondani: "Őt", pusztán: "...egy olyant, ki hasonló."

Csakhogy arany Venus átértette (hisz ünnepi napján

ott volt), hogy mire áhitozik; s hogy kedvez e vágynak,

égig háromszor lobogó lánggal kimutatta.

Pygmalion hazatér, lányszobrát látni szeretné,

ágyra lefekteti, ád csókot neki, érzi: melegszik;

ajkát nyomja reá ismét, mellére az ujját:

s lám az ivor lágyul, s már nem mereven, benyomódik

vágyó ujja alatt, valamint a hymetti viasz, ha

nap heve éri, puhul, ha hüvelyk meggyúrja, igen sok

más alakot vesz föl, használják, hasznos eképp lesz.

Ámul, félve örül, s aggódik, hátha csalódik,

most a szerelmes, a vágyott lányt érinti megújra.

Élő test! Ereit már verni tapintja hüvelyke.

Most azután a Paphos-beli hős szívbéli szavakkal

adja Venusnak a háláját; és ajkait immár

nyomja a nem hazudott ajkakra; a szűz meg a csókot

érzi, el is pirul, és félénk szemeket vet a fényre,

és egyszerre az ég boltját és látja szerelmét.

Eljön az istennő is, mit megadott, ama nászhoz,

és hogy a holdnak szarva kerekre kilencszer egészül,

jő a világra Paphos, nevet ő ad majd a szigetnek.

(Ovidius)

Playliszt