playliszt

Egy jó nevű angol, egykoron barokk és klasszikus zenére összpontosító zenekar orosz szerzők műveit játszotta. Az üzembiztosan működő együttest Vladimir Jurowski vezényelte.

A ma már Mahlert is játszó Felvilágosodás Korának Zenekarának precíz, fegyelmezett muzsikálása, a hangzás ápoltsága, áttetszősége messzemenően igazolta az együttes hírét. Ugyanakkor nehéz lenne eltagadni, hogy rendkívül érdekes, a felfedezés izgalmával kecsegtető budapesti koncertjük nem egyszer szürkévé és érdektelenné vált. A szimpatikus Vladimir Jurowski saját ténykedését nem akarta többnek beállítani, mint ami: a gondosan begyakorolt program, jórészt önjáróan ketyegő folyamatát ellenőrizte, egy-egy csúszásveszélyes váltást gondosan menedzselt, ám munkája a „kontrollműszerek” figyelésében kimerült. Magam ennek tudom be, hogy miközben a zenekari teljesítményt pompásnak, az interpretációt gyakran mégis egyoldalúnak éreztem. Muszorgszkij zenekari darabja (Éj a kopár hegyen) a groteszk egyetlen árnyalatában szólalt meg, Csajkovszkij ritkán játszott I. szimfóniája pedig néhol ötlettelenül, néhol a kompozíciós gyengeségeket túlságosan is transzparenssé téve hangzott el.

De miért is kecsegtetett a felfedezés izgalmával a budapesti koncert? Jurowski Muszorgszkij zenekari művének első változatát vezényelte, melynek hangszerelését, harmonizációját Rimszkij-Korszakov egykoron furcsának, kezdetlegesnek tartotta és jó szándéktól vezérelve kijavította, felpolírozta. Ebben a formában lett az Éj a kopár hegyen  a hangversenyek egyik különösen népszerű darabja. Manapság egyre többen térnek vissza az eredeti formához, melyről azt gondoljuk, hogy nem furcsa és kezdetleges, hanem rendkívül eredeti és újszerű. S valóban: Muszorgszkij munkája hangszínfantáziáról és nagyadag kísérletező kedvről árulkodik, az ő Walpurgis-éji zenéje velejéig orosz, nem annyira vészterhesen drámai, mint például Berliozé, nem szorul rá a delírium rafinált katalizátoraira, a leghétköznapibb mámorral átitatott, vidékies karnevál. Groteszk, de nem oly egykedvűen fanyar módon, ahogy most hallottuk, hanem kipirultan, hevülten, dévajon és fékezhetetlenül. Egyszóval: színesen. Ugyanakkor a zenei konstrukció mérnöki, a formai elemek olajozottan kapcsolódnak egymáshoz, ám (mily furcsa!) a precíz előadásmód erre a körülményre sem hívta fel a hallgatóság figyelmét.

Éj a kopár hegyen - grafika (forrás: quixotando.wordpress.com)

A folytatás is tartogatott meglepetést. Egyik kedvenc operámból, a Borisz Godunovból következett három részlet; a Koronázási jelenet, Borisz monológja a II. felvonásból és Borisz halála. A műsorlap viszont nem tűntetett fel kórust, márpedig kórus nélkül sem a Koronázási jelenet, sem a Borisz halál nem képzelhető el. Az énekkart és a harangzúgást felvételről játszották be (az előadás mentségére szolgál, hogy a felvételen is Jurowski vezényel…) De e sajátos megoldást végül „nem élvezhettük” a Koronázási jelentben, ugyanis a kórus egyszerűen kimaradt (a harangozás viszont szólt veszettül), és kimaradt még más is. Előbbire nincs magyarázat. Utóbbira (miért nem halljuk például a bojárokat) az opera 1869-es, ősváltozata adhatja meg a választ. A zenekar (a műsorlap elfelejtette feltűntetni, az együttes honlapján viszont szerepel) ugyanis ehhez az ősformához nyúlt vissza, ahhoz a verzióhoz, melyet maga Muszorgszkij sem hallott soha.

A Borisz halála jelenetben már (felvételről) szólt a kórus, itt viszont Fjodor herceg nem szólt közbe. A megszólaló részletek elképesztő drámai erejét tehát jobbára emlékezetből kellett rekonstruálnunk, viszont a szólistaként fellépő (meglepetésre: bariton) Szergej Leiferkusz sok mindenért kárpótolt. A 69 éves művész formátumos személyiség, karizmatikus eladó. Kevés eszközzel dolgozik, hangja (a baritonokat, úgy tűnik, hogy Oroszországból más anyagból gyúrják…) tökéletesen megfelelt a szerep követelményeinek, éneke kifejező volt, intelligens és drámai. Méltán aratott nagy sikert. Egy ilyen nagyszerű produkció hallatán sajnáltuk csak igazán azokat a furcsaságokat, melyeket a fél-playback előadásból fakadtak. 

Szergej Leiferkusz

Csalódást keltett a Csajkovszkij-szimfónia előadása. Nem derült ki, de – gonosz módon – gyanakodhattunk volna arra, hogy a mű 1866-68 ősformáját halljuk és nem a revideált, 1874-es változatot, mely valamivel rövidebb… Magam például kifejezetten vontatottnak és szellemtelennek éreztem a scherzót (!) és meglehetősen ízlésdeficitesnek a finálét. S mintha a zenekar is elfáradt volna, egy-egy pillanatra kihagyott a koncentráció. A koncert összképet egy remekül sikerült ráadás rázta helyre, Csajkovszkij vonószenekari Elégiája varázslatosan szólalt meg, most érezhettük igazán, hogy van értelme az orosz romantikusokat a historizmus felöl közelítve interpretálni.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, január 16.)