playliszt

Osztrák zenekar, svájci karmester, orosz és francia zene. Teltház. November 8., Zeneakadémia, standard műsor. Siker.

Lehetetlen, hogy 79 éves legyen! És mégis. Charles Dutoit olyan fiatalosan és életvidámságot sugározva suhant be a Bécsi Szimfonikusok élére, mint ahogy azt harmincas éveiben járó kollégáitól szokta meg az ember. A zenekar számos vendégkarmesterrel dolgozik, így részben az ő alkalmazkodó képességük, részben pedig a svájci dirigens egyénisége kellett ahhoz, hogy a koncert nagy siker legyen. No, meg a műsorválasztás… A koncert első felében Prokofjev Rómeó és Júliájából hangzott el nyolc tétel Dutoit átiratában. Ami pedig a szünet után következett, az garantált közönségsiker volt – Debussy: Egy faun délutánja és Muszorgszkij: Egy kiállítás képei. Ha valaki nagyon „soha nem játszott”, „Magyarországon eleddig nem hallható” stb. művekkel érkezik, vagy épp a sablonnak nevezhető darabokra alapozza koncertjét, azt általában erős szkepszissel kezelem. Ezúttal is volt egy kis fenntartásom, de gyakorlatilag Dutoit első meghajlásakor eltűnt…

A karmester színpadra lépése ugyanis a meghajlást követően sosem hosszú készülődéssel, helyette azonnali beintéssel folytatódott. Ha úgy tetszik, Dutoit mindannyiszor belecsapott a lecsóba. És ez a – Isten ments, hogy bíráljam azokat a művészeket, akik nem így tesznek, sőt, és előre is elnézést a kifejezésért – tökölésmentes gesztus, ez a természetesség jellemezte az egész előadást. Dutoit a barátian lazától a főnökien határozott attitűdig sok-sok arcát megmutatta, ha kellett, ütemenként váltogatva. Akárhol találkozunk a nevével, első helyen szerepel a tény, hogy az orosz és a francia zene nagy szakértője – ezt most sem cáfolta meg.

Rómeó és Júlia-átirata hangszerelésben sokszínű, dinamikában izgalmas, összességében tehát hangszíngazdag volt. A Bécsi Szimfonikusok (akik nem tévesztendőek össze a Bécsi Filharmonikusokkal) városuk zenekultúrájához méltó módon játszottak. Precíz, merész belépéseik magukban hordozzák a kockázatot; ha valamelyik muzsikus picit is elcsúszik a szinkrontól, az nagyon kihallatszik a zenekarból, de ez az együttes mindvégig együtt(es) maradt. A koncert második felében aztán megtapasztalhattuk, hogy remek szólisták ülnek a zenekarban. Az Egy faun délutánját indító fuvolaszóló játékosa, Silvia Careddu méltán kapta meg a karmester ajándék csokrát a koncert végén. Általában a fafúvósokra jellemző volt a rubatószerű, szabados játékmodor. Tették ezt anélkül, hogy egy pillanatra is veszélyeztették volna a darab, a metrum, az összhang egységét. Valamennyi szólisztikus fúvósszólam tényleg szólisztikus volt, nem pedig éppen egyedül játszó zenekari zenészek néhány üteme. A zenekar tagjai egyik pillanatról a másikra képesek voltak kiválni a Bécsi Szimfonikusokból, szólistává lenni, majd a következő hanggal máris visszavedleni zenekari muzsikussá.

Ugyanez igaz volt a rezekre is, ők értelemszerűen az Egy kiállítás képei című örökzöld zenefestményben tudták megcsillogtatni, mennyire kiemelkedő képviselőik hangszerüknek. A rezes tuttik – ismét elnézést kell kérnem – veseszaggatóan szóltak, a kürtök ritkán hallható tisztasággal, a harsonák öblös, telt hanggal szólaltak meg, a szordinált trombiták hangja pedig (a Samuel Goldenberg és Schmuӱle című tételben) szinte kivilágított a zenekarból.

Végül néhány szót a szimpátiáról. Bár az ember elsősorban azért megy koncertre, hogy zenét hallgasson, azt hiszem, nagyon fontos, hogy a zenészek milyen zenén kívüli dolgokat kommunikálnak a közönség felé. Charles Dutoit nemcsak a művek közben volt megnyerő jelenség, egyszersmind a hallgatóság mókamesterévé is vált, mikor látványosan kiélvezte, sőt vezényelte a vastapsot, folyamatos testi kontaktusban állt a zenészeivel, hagyott időt egy-egy kiemelkedő szólista megünneplésére – egyszóval civil ember maradt a színpadon is. A zenekar pedig szintén nagyon szerethető. Ez elsősorban az egészséges arányoknak köszönhető. Sok fiatal ül a hangszerek mögött, de egyetlen pillantásból is értik az idősebbek jelzéseit is. Férfi fuvolista, férfi hárfás, női kürtös – ezek mindig felvillanyoznak, barátságosabbá teszik számomra a zenekart. Barátságos zenekart, szórakoztató karmestert pedig sokkal szívesebben néz a darabok között az ember. Természetesen csak ha zeneileg minden rendben van. Most rendben volt, szívesen néztem.

Mona Dániel

fotók: Zeneakadémia / Kiss-Kuntler Árpád