playliszt

Ígéretes kortárs zenei koncertciklust szervezett a budapesti Olasz Intézet, de valamiért nem veri nagydobra.  Május 8-án Alessio Elia szerzői estjére került sor, május 15-én Ivan Fedele műveiből hallhatunk majd válogatást, május 22-én Hommage á Luciano Berio címmel hegedűduókat ad elő a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium tizenhat növendéke. Ezzel a magam részéről rávertem a nagydobra.

Az Európát keresztül-kasul beutazó, 2005 óta Budapesten (is) élő olasz zeneszerző, Alessio Elia (1979) a legutóbbi Új Magyar Zenei Fórum (2013) nagyzenekari kategóriájának győztese, a kamarazenei kategória döntőse volt. Zenetudományi értekezését egy kései Ligeti-műről, a Hamburgi koncertről írta, szerelmes Csáth Géza művészetébe (operatrilógiát írt a szerző művei alapján), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara darabot rendelt tőle (a bemutató május 21-én lesz), és még ki tudja hány szálon kapcsolódik a magyar kultúrához, Magyarországhoz. A most hallott szerzői est széles áttekintést adott az elmúlt másfél évtized terméséből, hallottunk fiatalkori darabokat (The Temptress, Trió) és egészen frisseket is, köztük egy ősbemutatót (Beyond Perturbative States, Conifold transitions). Az ilyen koncertek visszatérő tanulsága (különösen gyorsan változó fiatal szerzőknél), hogy a műveket világok választják el egymástól, mégis ugyanarról a szubjektív (s ekként szűk) világról tudósítanak. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok, még ha nem is beszélnek egymással. Vegyük például Ligetit: most, hogy lezárult az életműve, ki ne hallaná a rokonságot a főiskolai vizsgadarabok (Capricciók zongorára) és a kései zongoraetűdök között; s ki az, aki nem látja a szerves kapcsolódást mondjuk a Lontano és a Hamburgi koncert viszonyában. Pedig olyan, mintha e műveket nem is ugyanaz a szerző írta volna.

Alessio Elia

Az utóbbi években írt Elia-darabok ismeretében persze ki nem találnám a korai művek szerzőjét, ha elszigetelten, önmagában hallgatnám. Ám ebben a sajátos, biográfiai kontextusban félreismerhetetlen az a pont, amely körül a szerző kőröz. Hol gyalogosan, hol biciklivel, hol pedig sportautóval. Az eszközök változhatnak, de a bőréből még egy zeneszerző sem tudott kibújni. Ha válaszolni kellene, hogy zenei értelemben mi is ez a bőr, elsőre a zeneszerző hangszín iránti vonzalmát nevezném meg. Alessio Elia már tizenkilenc évesen sem témákon, dallamokon, a különböző motívumok összekapcsolhatóságán törte a fejét, színeket, nagy felületeket vizionált, s mintha kifejezetten ambicionálta volna, hogy e színeknek mennél nagyobb tér- és időszegletet kerítsen el. Nem a kisméretű táblakép, a freskó izgatta. A századelő francia zenéje, a statikus Satie és a vibráló Ravel hathattak ekkoriban rá. S talán az sem véletlen, hogy a zongorával bensőséges kapcsolatban álló komponista oly nagy lendülettel vette birtokba magát a hangszert, s képzelete ma is erősen kötődik a zongora kínálta széles spektrumhoz. A 2007-2010-ben írt etűdjében (Outrage) izgalmasan elegyül Ravel és Ligeti hangja, virtuóz koncertstück, akár hatásos ráadásszám is lehetne.

A Triót a zongora érzéki-harmonikus, egyenletes mozgáshátteret biztosító figurációk tartják egyben (a színek után az egyenes vonalú, egyenletes mozgást említeném a második helyen, mintha csak a világűr vákuumában lennénk…), és a vonósok hangjai valamilyen akusztikai meghatározottság mintáját követve kapaszkodnak fel rá. Elia a legújabb darabokban semmit sem adott fel a színek és a mozgás szeretetéből, miközben a kompozíciók rugója (tengelye) immár nem más, mint maga az akusztikai meghatározottság. A koncert legvégén előadott, zongorára, klarinétra, két hegedűre és csellóra írt Conifold… volt az est legérettebb és legizgalmasabb kompozíciója, egészen felvillanyozó volt, ahogy a kézzel tompított zongorahang színét maghatározó, ám a hallás számára szinte felfoghatatlan összetevőket a vonósok kierősítették. Röviden: Alessio Elia a zenei mikrovilág felé igyekszik, különlegesen nagyfelbontású képeket rögzít, majd hatalmas freskókká nagyítja fel.

Tihanyi László

Tihanyi László vezényelt, közreműködtek a Krulik Eszter vezette Krulik Kvartett tagjai, valamint Lukácsházi István (nagybőgő), Varga Gábor (klarinét) és Francesco Mario Possenti (zongora).

Molnár Szabolcs

(Olasz Kultúrintézet, május 8.)