playliszt

Grazot a zenei élményekre vadászó melománok jóval Bécs vagy Salzburg mögé szokták sorolni – igaztalanul, hiszen a Mura-parti nagyváros nemcsak szép fekvésével, pompás látnivalóival vagy épp a stájer konyha remekeivel kényezteti látogatóit, hanem nemzetközi színvonalú operaelőadásaival is. Ráadásul, az utóbbi években kiépült dél-nyugati autópályák révén, Grazot– Szlovénia felé kerülve –most már igen gyorsan és egyszerűen el lehet érni. Föltéve persze, hogy nem feledkezünk meg a szomszédainknál is kötelező autópálya-matricák időben történő megvásárlásáról, ami nélkül kirándulásunk tovább tarthat, és főként többe kerülhet az előre kalkuláltnál...

Mindenekelőtt: Bécs és Budapest után Grazban épült meg a XIX. század végén a Monarchia harmadik nagy operaháza, méghozzá ez esetben a híres Fellner és Hellmer cég tervei alapján (Prága – tán józanabb, de egyszersmind célzatosabb megfontolásokból – „beérte” a maga nemzeti színházával). Márpedig a híres osztrák színháztervezők a bécsinél s a budapestinél – ha nem is szebb, de mindenesetre sokkal – jobb akusztikájú operaházzal hálálták meg a graziak bizalmát… A magam részéről csupán ezért a hangzásért is szívesen járok a stájer fővárosba. Hát még az előadásokért, amelyek elsősorban színpadi érdekességükkel, igényességükkel tűnnek ki!

Ha azt mondom, hogy Peter Konwitschny grazi Traviata-rendezése ma már kereskedelemben forgalmazott DVD-n is hozzáférhető, hamarosan pedig a legkényesebb ízlést is kielégítő Theater an der Wien színpadán lesz látható (az eredeti produkció csodás címszereplőjével, Marlis Petersennel együtt), akkor ezzel sokat elárultam nevezett előadás művészi jelentőségéről. A sors úgy hozta, hogy a fenegyerekből minden átmenet nélkül nagy öreggé vált Konwitschny – ez a nagy „kelet-német” rendező – egyfajta második otthonra lelt Grazban: sehol nem dolgozik olyan rendszeresen és nincs jelen olyan folyamatosan, mint éppen itt. Mostani Jenufa-rendezése is tanítani valón pontos műelemzésen alapul; a maga „eszköztelenségében” (díszlet és jelmez: Johannes Leiacker) is végtelenül költői, s a maga „elidegenítettségével” is felkavaróan kifejező.

A grazi Jenufa szenzációs Sekrestyésnéje: Iris Vermillion

Konwitschnytól gyökeresen eltérő karakterű, de nála nem kevésbé neves operarendező Marco Arturo Marelli (ő szintén visszatérő vendég Grazban). Díszlettervezőként kezdte, így nem csoda, hogy azon színházi mágusok sorába tartozik (mint hajdan Ponnelle és Wernicke), akik voltaképpen már a díszlettel és a jelmezekkel megfogalmazzák koncepciójukat. Marelli Turandot-rendezése (illetve annak látványvilága) nem csupán szemet gyönyörködtető és technikailag virtuóz, hanem rendkívül okos is! Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a művet – annak újszerű és sokszor vicces elbeszélésén túl – egyfajta koordináta rendszerben helyezze el; ennek tengelyeiről pedig mind a szerzői életpálya tragikus végpontja, mind a műfaj visszavonhatatlan hanyatlása leolvasható. Így azután a szegény kis Liù azon a kórházi ágyon leheli ki lelkét, amely a halálosan beteg Puccininak rendeltetett; a pekingi „népet” pedig olyan, estélyruhás „polgári közönség” testesíti meg, amelynek érzelmi hullámzásait már egy fenyegető proletárdiktatúra karhatalma tartja kordában (akárcsak a polgárok szenzációéhségének kitett császárlány excesszusait)…

A graziTurandot„Puccini”-Kalafja:James Lee

Turandot:Mlada Khudoley

Pang és Pong: Taylan Reinhard és Martin Fournier

„Modern” rendezéssel találkozhatott a közönség a grazi operaház legutóbbi premierjén is, amelynek igazi szenzációja azonban mégis maga az előadott mű – pontosabban műritkaság – volt. Merthogy Donizetti A kegyencnő (La favorite) című, Párizs számára 1840-ben komponált operája az úgynevezett „romantikus bel canto” repertoár méltatlanul keveset játszott darabja. Jóllehet a grand opéra vagyis a francia nagy opera szabályai szerint született alkotáshoz balettbetét is kötelezően tartozik, a mostani produkció ezt érthető módon elhagyta. A mű francia szövegéből, formai felépítéséből és – nem utolsó sorban – igényes zenekari letétjéből azonban a hallgató így is fogalmat nyerhet magának arról, mekkora kihívást és egyben ösztönzést is jelentett az olasz zeneszerzők számára egy-egy párizsi felkérés.

A régi párizsi Nagyopera a XIX. század közepén

A kegyencnő sok tekintetben előképe későbbi Verdi-remekeknek, többek között a Traviatának és a Don Carlosnak is (utóbbi eredetileg ugyancsak Párizs számára készült!). A Traviatával való rokonságot mindkét címszereplőnő demi-monde státusza, felemás társadalmi elfogadottsága jelenti; a (négyfelvonásos) Don Carloshoz való hasonlatosságot pedig a szélső felvonások kolostori helyszínei és – még inkább – politikai s egyházi hatalom összecsapásai idézik elő (király – kolostori rendfőnök ellentéte Donizettinél; király –főinkvizítor összecsapása Verdinél). A produkció brit rendezője, Sam Brown, valamint a hatásos színpadképek tervezője ,Annemarie Woods mindent elkövettek, hogy a történetet közel hozzák a mai nézőkhöz: a helyszínt a XIV. századi Kasztíliából az 1960-as évek Egyesült Államokjába tették át; XI. Alfonz királyból egy New England-i kisváros polgármestere, Balthazarból, a Santiago de Compostela-i kolostor rendfőnökéből pedig egy protestáns közösség („evangélisták”) presbitere lett. Ám mindezen erőfeszítések hiábavalónak tűnnek; paradox módon minél találóbbak az aktualizáló párhuzamok, annál inkább fölerősítik az alapkonfliktus avíttságát. Mert ugyan hol vethet ma már véget bármely politikai karriernek egy házasságon kívüli szerető?!

Léonor (a „kegyencnő”) és Alphonse: Dshamilja Kaiser (mezzoszoprán) és

Andrè Schuen (bariton)

A fiatal olasz karmester, Giacomo Sagripanti vezényelte előadás azonban így is magas zenei színvonalon szólalt meg. A nagyszerű énekesi gárdából is kiemelkedett a tenor főszerep, Fernand fenomenális alakítója: Yijie Shi. A – mellesleg Grazban élő – ifjú kínait ma már a legnagyobb operaházak hívják meg, méltán benne látva a jövő egyik legnagyobb (spinto) tenor-reménységét.

Előadási fotók: Werner Kmetitsch

Mesterházi Máté