playliszt

... Az árnyék nélküli asszony magyarországi bemutatóján

Ha valaki megírja majd egyszer az úgynevezett rendszerváltás utáni évtizedek magyar zenekultúrájának szociológiáját, az egyik legfeltűnőbb jelenségként minden bizonnyal a már esztendők óta tapasztalható "Richard Strauss-mániát" fogja értékelni. Három nagy zenei intézményünk - a Művészetek Palotája illetve a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, valamint a Magyar Állami Operaház - is "nemes" versengést folytat egymással mindeddig elmaradt magyarországi Strauss-bemutatók elsőbbségéért. Hazai zeneéletünk meghatározó személyiségei nyilvánvalóan diagnosztizálható richardstraussitiszban "szenvednek". Hogy mindez miként függ össze a politikai konzervativizmus reneszánszával, annak vizsgálata érdekes eredményekhez vezethetne. Itt és most azonban legyen elég annyi: Az árnyék nélküli asszony (1919) magyarországi bemutatójával az Operaháznak sikerült valóban tátongó hiányt pótolnia, méghozzá a nemzetközi Strauss-centenáriumi évhez valóban méltó színvonalon.

1909-ben ezen a napon született meg a Szving Királya, aki a klasszikus zenére is komoly hatást gyakorolt: Benny Goodman.

Benny Goodmanről nagyon sokáig azt hittem, hogy afroamerikai, hogy a politikailag legkorrektebb kifejezést használjam. Ezt a tévhitet két dolog is táplálta, az egyik a tehetsége volt, a másik pedig, hogy az első klasszikus zene, amit Tőle hallottam, Sztravinszkij Ebony Concertója volt.

"Senki nem tudja mi valójában a zene. Előadjuk, hallgatjuk, komponáljuk és beszélünk róla, de valóságos lényét éppoly kevéssé ismerjük, mint közeli rokonáét, az elektromosságét. Tudjuk, hogy segít elvonatkoztatni, hogy a segítségével önmagunk felé fordulhatunk és megtisztulhatunk; tudjuk, hogy a meditáció olyan magasságokba repíti az emberi szellemet, ahol a kreativitás szabadon szárnyalhat; tudjuk, enyhíti a fájdalmainkat, oldja szorongásainkat, eloszlatja félelmeinket, felpezsdíti kedélyünket, felkorbácsolja bátorságunkat, tiszta és merész gondolatokra buzdít, megacélozza az akaratot, finomítja az ízlést, felderíti a szívet, ösztönzi az intellektust, és még sok egyéb érdekes, csodálatos dolgokra képes. És mégis, hiába tudjuk és cselekedjük ezt, nem ismerjük a zene mibenlétét. Talán az egyetlen lehetséges válasz az, hogy a zene maga a Teremtés."

Lucien Price (1883-1964)

Nem is olyan régen belekezdtem egy megosztónak is mondható témába itt, a playliszten. A szent klasszikus zene (azaz a szó szerint vett komolyzene) könnyedebbé tételére tette fel életét Gerard Hoffnung, illetve a mai cikk főszereplője, Victor Borge is.

A válasz határozottan: nem. De jobb, ha tudjuk, hogy voltak idők, amikor a művészet iránt érdeklődő hölgyek ellenségei, riválisai attól sem riadtak vissza, hogy kéjhölgynek titulálják azt, aki nő, zenél - és még rendkívül tehetséges is!