playliszt

Felsorolni is nehéz lenne, hány olyan koncertsorozatot hallhattunk Budapesten az elmúlt években, amelyek esetén az előadó(k) erőbedobása adta az esemény maratoni jellegét, azonban a Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös produkciójaként megrendezett Mendelssohn-Schumann-maraton leginkább a közönség figyelmét és kitartását tette próbára. Egy nap alatt összesen tizenegy koncert hangzott el változatos előadói gárdával a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztivál Színházban, amelyekkel párhuzamosan az Üvegteremben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak hangversenyei, az Előadóteremben pedig vetítések szórakoztatták az odalátogatókat.

Volt-e útvonalengedélye a grúz zeneszerzőnek? Mennyire muzikális a 3-as metró? Utolérik-e a zongoraverseny szólistáját? Életbevágó kérdések.

"Te jó ég, kövek vannak ebben?" - tettem fel a kétségbeesett kérdést, amikor Tornyai Péter kérésére megemeltem a mellettem lévő nejlonzacskót. Adja magát a poén: valóban kövek voltak benne. A MetronómTető csütörtöki koncertjének végére azonban már semmin sem lepődtünk meg.

Nem mondom, komolyan vettem a maraton szót a január 22-i Fuvola-maraton esetében. Fárasztónak, izzasztónak, szinte teljesíthetetlennek gondoltam, hogy egész este fuvolára írt kortárs zenét hallgassak a Műcsarnokban. Pedig én vagyok az egyik házigazda…

Brecht-Weill Háromgarasos operájának (1928) rendhagyó produkciójával ünnepelte - "új operaházként" való működésének - tízéves jubileumát a bécsi Theater an der Wien. A szerepeket a szokásoktól eltérően nem Thália papjai játszották, hanem valódi operaénekesek. Csak Penge Mackie-t alakította igazi (bár zeneileg is képzett) színész: a Rex felügyelő-tévésorozatból nálunk is sztárként ismert Tobias Moretti. A teljes színházi élményt nyújtó előadás brechti iróniájáért Keith Warner rendezése, az eredeti Weill-partitúra autentikus megszólaltatásáért - a Klangforum Wien élén - Johannes Kalitzke vezénylete szavatolt.

"A hangszerelés tereli rá leginkább a figyelmünket Weill zenéjének értékére; annyira okos, hogy az az érzésünk: Weillnek nincs is szüksége több vagy más hangszerre" - mondja a rendező Keith Warner, hozzátéve: "Mindig is úgy véltem, hogy Kurt Weill zenéje fantasztikusan eredeti. Nem tudom, annyira sokkoló-e is, mint például Stravinsky bármelyik műve, de legalább olyan fantasztikus. Persze, hogy Brecht minden idők egyik legnagyobb drámaírója, de ez a darabja nem kis részben annak a ténynek köszönheti a hírnevét, hogy Weill ennyire különleges zenét komponált hozzá. Minden egyes song annyira fülbemászó, mint egy jó Broadway-darabban. Azon kapjuk magunkat, hogy egész nap dúdoljuk őket, miközben mindegyik különleges, és bizonyos, hogy 1928-ban egytől-egyig letaglózta a közönséget."