playliszt

Amerikai minimál és Bach. Ismét remekül összecsiszolt programmal lépett fel Magyarországon a finn hegedűművész, Pekka Kuusisto.

Legutóbb tavaly októberben, a Britten-centenáriumra időzített koncerten találkozhattunk Pekka Kuusistóval. Miként most a Mahler Kamarazenekarral, akkor is egy kis létszámú vonós együttessel, a Britten Sinfoniettával lépett fel. S bár semmi kifogásunk sem volt az utóbbival, meg kell állapítanunk, hogy a Mahler Chamber Orchestra legalább egy klasszissal jobb csapat. A huszonhat muzsikust számláló zenekar egyetlenegy műsorszám erejéig lépett fel teljes létszámban, s talán ebben rejlett produkciójuk magas minőségének egyik titka. Az ügyesen (mintha csak egy kézilabda mérkőzésen járnánk) forgatott „válogatott” öt számot adott elő, de egy muzsikusnak „mindössze” két produkcióból kellett kivennie a részét; viszont abban a kettőben maximális koncentrációval. Fáradságra ilyen rendszerben hivatkozni nem lehet.

Egyvalaki az összes számban fellépett: Pekka Kuusisto. De hát ő fáradhatatlan, azon se lepődtünk volna meg, ha tizenöt számot vezényelt és szólózott volna végig. Ő az a hegedűs, akin nem látszik az erőlködés, a koncentráció, mindent könnyedén, lazán, kvázi kedvtelésből csinál, mintha csak pihenni, kikapcsolódni jönne fel a színpadra. Játékmódja is ilyen, tisztán lebegő, ötletszerűséget sugalló, még hangszertartásában is van valami hanyagság. S abban, hogy az utolsó szám (John Adams: Shaker Loops) lassú részében egyszerűen letette (bizonyára méregdrága) hangszerét a földre, volt valami felelőtlen kamaszosság. Az 1978-ben írt kompozíció Adams korai művei közé tartozik, ugyanakkor jól példázza, hogy a reichi minimalizmus nyomán is ki lehet alakítani önálló, eredeti stílust, nem kell feltétlenül epigonná válni. A Shaker Loops kifejezetten hatásos munkának tűnt, az együttest dicséri, hogy az eredetileg kamarazenei fogantatású kompozíció a most hallott, kibővített vonószenekari formájában is hibátlan autentikussággal szólalt meg. A darab egyébként nagyon népszerű az Egyesült Államokban, képszerű fogalmazásmódjának köszönhetően filmzeneként is szép karrier áll már mögötte, Mickey Rourke híres, lecsúszott alkoholistát megformáló, Charles Bukowski (szép kis csapat!) forgatókönyve nyomán készített, 1987-es filmjében (Barfly – A törzsvendég) is felbukkan.

Kuusisto zeneiségének tipikus jegyeire a két Bach-számban figyelhettünk fel. Az E-dúr hegedűverseny (BWV 1042) és a III. Brandenburgi verseny (BWV 1048) hasonlóan határozott „kezdés” és „befejezés” nélkül szólalt meg. Mintha csak zenei értelemben is hangsúlytalan helyen kezdődne és végződne. A zene nem indul el és nem ér révbe. Kuusisto egy végtelen hosszúságú zenei folyamból kiragadott szakaszként játszotta el mindkét kompozíciót, maga az előadásmód is igazolta, hogy ezek a Bach-művek és Steve Reich zenéje azonos tőről fakad. A határoló pontok elmosódottságára két konkrét példát is érdemes feleleveníteni. A hegedűverseny harmadik tételének hangsúlyviszonyait például radikálisan átrendezte ez a fajta súlytalan kezdés. A 3/8-os metrumban lejegyzett darabban rendre „furcsa” helyekre került a súly, de ennél is izgalmasabb volt, hogy ekként egész hosszú egységek rendeződtek frázisokká. S hogy a mű a leírtakkal szemben nem a záró ütem elején ért véget, nagyon is logikus, üdítő és mai volt. Az pedig várható volt, hogy a III. Brandenburgi verseny két akkordra szorítkozó fél-zárlatából Kuusisto majd komplett lassútételt kanyarít (improvizál). A zárótétel pedig ugyanazzal az izgalmas derengéssel indult, mint a hegedűverseny hasonló pillanata.

E két Bach-művet kötötte össze Kuusisto a két Steve Reich-darabbal, az alkalminak tűnő Duettel (1994) és a kultikus Violin Phase-szel (1967). Az utóbbi darab előtt mondott néhány nyugtató szót (körülbelül, hogy nem kell megijedni, ez a mű tényleg csak pár hangból áll, hagyományos értelemben nem történik benne semmi, a hallgató rakja össze magában a művet, és az egész amúgy sem több tizenöt percnél…), bizonyára nem tudta, hogy Reich minálunk már-már házi szerzőnek számít. Mi nem lepődtünk meg annyira a Violin Phase sikerétől, mint ő és három zenésztársa. Ja! És a darab úgy ért véget, mint egy Bach-concerto a la Kuusisto.

Molnár Szabolcs

(Zeneakadémia, június 10.)