playliszt

– avagy két „ifjú” zseni Iphigénie-kísérlete az Operaházban

Elképzelésem sincs, miért döntött a Magyar Állami Operaház vezetése úgy, hogy az Iphigénie en Tauride-ot (Párizs, 1779), az épp 300 esztendeje született Christoph Willibald Gluck főművét az éppen 150 éve született Richard Strauss átdolgozásában (1891) tűzi repertoárra. Mert ha a cél az volt, hogy a zenét köztudomásúlag szupranacionálisan felfogó operareformátort visszavezessék – kéretlenül – szülőnemzete kebelébe, akkor ezt a mű Gluck által hitelesített, részben maga által írt német nyelvű változatával (Iphigenie auf Tauris, Bécs, 1781) is elérhették volna. Ha viszont a választás gesztus akart lenni a hazánkban valósággal tomboló Richard Strauss-kultusz felé, akkor azt előző bemutatójával, Az árnyék nélküli asszonnyal a budapesti Opera sokkal méltóbban gyakorolta (http://playliszt.postr.hu/az-angyalok-is-liften-jarnak), mint Straussnak ezzel az ifjúkori botlásával.

A címszerepben Wierdl Eszter

„Haladóknak” szóló, négykötetes operatörténetében Ulrich Schreiber egyenesen így fogalmaz: „Wagner Íphigeneia Auliuszban- vagy Richard Strauss Íphigeneia Tauriszban-adaptációjában az átdolgozó ölelésének fojtogató vonásai ismerhetők föl; az ilyesfajta Gluck-tisztelet – amely inkább a tisztelőnek, mint tisztelete tárgyának szól – olyannyira elidegeníti eredeti alakjától a művet, hogy annak tényleges reformjellege a végén már nem is észlelhető”. És hogy az évadvégi premier furcsaságai teljesek legyenek: a produkció zenei irányításával éppen azt a Vashegyi Györgyöt bízták meg, akitől joggal várhatnánk a „tényleges reformjelleg” fölmutatását vagyis egy igazi Gluck-revelációt.

Ha az Operaház az eredeti, francia változat és annak korabeli hangszeres megszólaltatása mellett teszi le a voksát – miként tavaly a Hippolütosz és Aricia esetében –, akkor azzal a Gluck-Strauss kapcsolatnál lényegesen fontosabb összefüggésre derül fény: nevezetesen a Rameau-féle operaesztétika Gluckot megtermékenyítő hatására. Az Íphigeneia Tauriszban legerősebb – mert a lélektani folyamatokat rögzítő – pillanatai persze így is érvényre jutottak, például Oresztész fojtott feszültséggel teli szólójában: a bosszúistennők által üldözött hős itt nyugalmat próbál erőltetni magára, miközben pszichéje valós állapotát elárulja a szívdobogást imitáló zenekari kíséret. Mindazonáltal az előadás hosszú szakaszait, különösen a Glucknál oly fontos szertartási jeleneteket a szelíd unalom kísértete lengi be, ami – nem győzöm hangsúlyozni – inkább Strauss, mintsem Vashegyi számlájára írandó…

Vashegyi György

Az előadás nagy nyeresége, hogy Íphigeneiát a kiváló tehetségű Wierdl Eszter alakítja. Az énekesnő hangi erejét ugyan jócskán próbára teszi az in medias res nyitójelenet – a már Gluck kortársait is elbűvölő külső és belső (lelki) vihar –, mégsem férhet kétség ahhoz, hogy Wierdl színpadi léte maradéktalanul érvényre juttatja a címszerep ethoszát. Paradox módon: ami hiányzik szopránjának drámaiságából, azt pótolja lényének (és kristálytiszta éneklésének) „babaszépsége” – egy ilyen makulátlan teremtésre kétszeresen nehezedik a sors kezének súlya. Thoászt, a tauroszok (valójában basszus hangra szánt) zsarnok királyát jól formálja meg – hájas funkcionáriusként – Szegedi Csaba, aki ezúttal pregnáns szövegejtésével tűnik ki. Baritonjának mind minőségével, mind volumenével nemzetközi színvonalat képvisel Haja Zsolt Oresztésze. (Haja már Az árnyék nélküli asszony szellemhírnökeként is szereposztási luxusérzetet keltett az Operaház közönségében!) A tőle megszokott muzikalitással, közismerten szép tenor hangján, ám – sajnos ugyancsak kevéssé meglepő – magasságbeli nehézségekkel énekli Megyesi Zoltán Püladészt, Oresztész önfeláldozásra kész barátját. Ápoltan szól a zenekar, remek a Szabó Sipos Máté betanította kórus.

Alföldi Róbert

Túl soká váratott magára Alföldi Róbert operaházi bemutatkozása ahhoz, hogy mérsékelten invenciózus, noha intelligens Gluck-rendezése ne keltene némi csalódást. Egy-két ironikus fricskán túl – mint amilyen a fúriák szerepeltetése vagy az ex machnina közbeavatkozó Diána istennő szatyrokat cipelő, fáradt-szétszórt háziasszonyként való felléptetése (Gál Gabi nyaktörő magasságokat ostromló pillanata) – megmarad ez a munka az illedelmes kórusmozgatásnál. Menczel Róbert díszlete nemesen egyszerű (árnyalatnyit szimpla), de mintha nem adna számot arról, milyen hely is ez a „Taurisz”. Nagy Fruzsina jelmezei részint hagyományosak (papnők), részint „posztkovalikiak” (öltönyös, sötétszemüveges őrök), részint ízléstelenek (Oresztész és Püladész két felvonáson át alsóneműben!).

A gluckisták és a piccinisták helyett tehát a gluckisták és a straussiánusok folytatják vitájukat a Magyar Állami Operaház előadásában. Végül az utóbbiak kerekednek felül: a fináléban egy-két moduláció erejéig nem tudta megtagadni önmagát a huszonéves Richard Strauss… Achim Freyer vagy Claus Guth látomásos rendezései, John Eliot Gardiner, William Christie vagy Thomas Hengelbrock markáns karmesteri értelmezései mégis arról győznek meg, hogy Glucknak van igaza!

Mesterházi Máté