playliszt

Hetven év után ismét játsszák Budapesten Weber remekét, A bűvös vadászt

Katharina Wagner Lohengrin-rendezése (2004) óta nem láttunk a Magyar Állami Operaházban, pontosabban az Erkel Színházban ennyire direkten politikus előadást. Zsótér Sándor, a mai magyar színházi élet lassacskán atyamesterré avanzsáló fenegyereke Carl Maria von Weber (1786 - 1826) örökifjú remekművét, A bűvös vadászt "értelmezte" számunkra. Tíz éve - európai uniós csatlakozásunk idején - Richard Wagner hattyúlovagos "Romantische Oper"-je (1850) szolgált ürügyül arra, hogy átérezzük az új kelet-közép-európai demokráciák születési kínjait. Most, egy évtized múltán a német nemzeti romantika ikonja, a Der Freischütz (1821) vált "abúzus" áldozatává, hogy a rendező az úgynevezett rendszerváltás egyre nyilvánvalóbb sikertelenségével szembesíthessen minket. A zenei színvonal - Halász Péter főzeneigazgató érdemeként - magas, a színre állítás - bár nem éppen kényszerítő erejű, de legalábbis - elgondolkodtató. Ajánlatos gyorsan megnézni, mert hamar lekerülhet a műsorról (ha mondandóját fölfogják a hatalmasok) - amiként az Katharina Wagner Lohengrinjával is történt…

Gustav Mahler és Arnold Schönberg zenéje ezer szálon kapcsolódik egymáshoz, azt hiszem, hogy a két szerző életművében nincsenek olyan kompozíciók, melyek ne tudnának egymással kommunikatív viszonyba lépni. Mindezek ellenére nem kevés kétséggel készülődtem a Nemzeti Filharmonikus koncertjére, melyen az Egy varsói túlélő (Schönberg) és a II. szimfónia (Mahler) szerepelt. A karmesteri pulpitusra pedig egy számomra teljesen ismeretlen brit dirigens, James Judd állt fel.

Az Egy, kettő, három nyomán Onkel Präsident ("Elnök bácsi") címmel született "zenei bohózat"

A legnagyobb élő osztrák komponista, Friedrich Cerha (*1926) a komoly témák és a szó szoros értelmében is komoly - dodekafon és szeriális - zenék szerzőjeként vált ismertté Európában. Világhírre akkor tett szert, amikor Pierre Boulez fölkérésére befejezte - mintegy másfél évtizedes munkával - a Lulu (1937) harmadik felvonásának Alban Berg által töredékben hátrahagyott hangszerelését (bem. 1979). Saját operái, a Bertold Brecht nyomán írott Baal (1981), a Carl Zuckmayer nyomán komponált A patkányfogó (1987), valamint a Peter Turrini nyomán született A Steinfeld óriása (2002) mind komoly, sőt komor drámákon alapulnak. A ma 89-edik életévében járó Cerha tehát jókora meglepetést okozott zenei bohózatával, amelyet az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc-vígjátékra (1929), illetve az ezt szabadon feldolgozó szövegkönyvre szerzett (librettó: Peter Wolf és Friedrich Cerha). A Staatstheater am Gärtnerplatz produkcióját a mű tavalyi, müncheni ősbemutatója után a bécsi Volksoper közönsége is lelkesen fogadta (karmester: Alfred Eschwé; rendező: Josef E. Köpplinger).

Megoszlanak a vélemények arról, hogy Molnár Ferenc vígjátéka milyen mértékben társadalomkritikus. Míg a szerzőért amúgy kevéssé lelkesedő Nagy Lajos szerint Molnár itt komoly társadalombírálatot gyakorolt (még ha polgári mivoltában a társadalom megváltoztatását nem tűzte is ki célul), addig Schöpflin Aladár egyenesen arra mutatott rá, hogy Molnárnál "maga a forma válik mondanivalóvá, a tulajdonképpeni anyag pedig csak tárgy a forma közlésére… A szó legszorosabb értelmében színpadi bravúr ez: nem gondolati eszközökkel, nem is életjelenségekkel operál, hanem egyedül csak a színpad eszközeivel. Ezek azonban úgy belé vannak idegződve, hogy úgy bánik velük, mint készséges szolgáival" (Nyugat, 1929/20.).

A Trisztán és Izolda Stuttgartban

Egy kis, fából ácsolt halászhajó hánykolódik a nyílt tengeren, négy ember épp hogy elfér a fedélzetén. Egy asszony bálaként összecsomagolt motyóján üldögél, néha rágyújt egy cigarettára. Színesen csillogó, rojtos ruházata a romantika korának cigányábrázolásairól lehet ismerős. A hajó túlsó felén fekete utazóköpenyébe burkolózva, egy keménykalapos úr áll mélán. Emez Trisztán, amaz Izolda. Látszólag nincs közük egymáshoz, ott feszül közöttük egy "és", ami majd a második felvonás extázisában foszlik majd semmivé. Ha a Jossi Wieler-Sergio Morabito rendező-dramaturg páros pusztán csak ennyit mesélne el - nem mellesleg a Wagner által elképzelt szcenikai terekben - akkor most egy igen színvonalasan megvalósított, világos és a hagyományos Trisztán-értelmezésről beszélhetnénk. De hát a sokszorosan díjazott alkotópáros nem a hagyományápolás területén végzett munkájukkal szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Nem is oly rég (2006-ban) a Budapesti Fesztiválzenekar tűzte műsorra Richard Strauss ritkán hallható balettjének (József-legenda) zenéjét, ezúttal a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar szólaltatta meg, a Szegedi Kortárs Balett pedig láthatóvá is tette.