playliszt

Hetven év után ismét játsszák Budapesten Weber remekét, A bűvös vadászt

Katharina Wagner Lohengrin-rendezése (2004) óta nem láttunk a Magyar Állami Operaházban, pontosabban az Erkel Színházban ennyire direkten politikus előadást.  Zsótér Sándor, a mai magyar színházi élet lassacskán atyamesterré avanzsáló fenegyereke Carl Maria von Weber (1786 – 1826) örökifjú remekművét, A bűvös vadászt „értelmezte” számunkra. Tíz éve – európai uniós csatlakozásunk idején – Richard Wagner hattyúlovagos „Romantische Oper”-je (1850) szolgált ürügyül arra, hogy átérezzük az új kelet-közép-európai demokráciák születési kínjait. Most, egy évtized múltán a német nemzeti romantika ikonja, a Der Freischütz (1821) vált „abúzus” áldozatává, hogy a rendező az úgynevezett rendszerváltás egyre nyilvánvalóbb sikertelenségével szembesíthessen minket. A zenei színvonal – Halász Péter főzeneigazgató érdemeként – magas, a színre állítás – bár nem éppen kényszerítő erejű, de legalábbis – elgondolkodtató. Ajánlatos gyorsan megnézni, mert hamar lekerülhet a műsorról (ha mondandóját fölfogják a hatalmasok) – amiként az Katharina Wagner Lohengrinjával is történt…

Ma sem tudom, ama tíz és fél évvel ezelőtti, langyos májuson valódi koldus tarhált-e a nézőktől aprópénzt az előadás szünetében a (néhai) Köztársaság terén, avagy a „mutatvány” csupán jól kalkulált eleme volt a rendezői koncepciónak. Ez utóbbi szerint tudniillik a hatalomra méltatlanná váló, „posztkommunista” Lohengrin helyét, Gottfried hercegként, már csak egy szerencsétlen hajléktalan vehetné át. A mostani, opálszürke decemberben ennél is borúsabb a deus ex machina kínálta „megoldás”. Zsótér ironikus-elidegenített Freischütz-rendezésében nem a 19. századi kísértetromantika borzongató, hanem 20. századi múltunk (rossz) szellemeinek feltámadása. Persze, nem ártott volna, ha a modern operajátszásban egyre inkább tért nyerő V-effektus (elidegenítő hatás) szorosabban tapad Weber megállás nélkül színt és hangulatot váltó, folytonosan evilági és túlvilági között ingázó zenéjéhez. Nem lett volna baj, ha a karmester zongora mellől végigelemzi a rendezőnek e zseniális partitúrát. A magyarul beszélt dialógusok többnyire jók, sokszor szellemesek (dramaturg: Ungár Júlia), ám ez kicsit kevés az operaszínpadi üdvösséghez. Mégis: a kiváló szólistagárda, valamint a Halász Péter irányítása alatt a zenében valósággal lubickoló zenekar és kórus (karigazgató: Strausz Kálmán) sok mindenért kárpótol minket.

Az előadás legelidegenítettebb (értsd: leggonoszabb), ám egyszersmind legviccesebb – mert a zenéből kiinduló – pillanata a híres-hírhedt (már Heinrich Heine által is kifigurázott) Jungfernkranz-együttes: az esküvőjére készülő Ágotát (Szabóki Tünde) elektromos targonca (!) emeli emelkedett hangulatba, miközben a nyoszolyólányok csípejüket riszálva szólóznak. A háttal álló „atlétikus” statiszták a korábban már Anci (Wierdl Eszter) által is megénekelt férfiideál paródiái. És – ahogyan az egész előadást, úgy – ezt a bárgyú jelenetet is Dimitrov elvtárs figyeli a háttérmozaikról…

A mindig valóságos helyszíneket átpoétizáló Ambrus Mária díszletéhez az egykori bolgár kommunista párt manapság teljesen elhagyatott kongresszusi központja szolgáltatta a mintát. A Buzludzsa hegység gerincén emelt, gigantikus „beton ufóhoz” olyan szocreál elemek is társulnak, mint a kettős fáklya, amely A bűvös vadász Erkel színházi megvalósításában is felbukkan, mindenekelőtt a túlvilági elemek tombolásakor, az ún. Farkasszurdok-jelenetben. Hogy idáig eljussanak, vagyis hogy a „bűvös” puskagolyókat kiöntsék, arra Kaspar (Palerdi András), a „fekete vadásszal” paktáló legény beszéli rá vetélytársát, Maxot (Kovácsházi István). A „Jó” és a „Rossz” között ingadozó tenor főhőst nyomasztja menyasszonya elnyerésének föltétele: a vizsgalövés társadalmilag elvárt sikere, illetve sikertelensége.

Max, amint ég és föld között lebeg, miközben menekülne a – riválisa (Kaspar) és jövendőbeli apósa (Kuno) képviselte – társadalmi elvárások szorításából: Palerdi András, Kovácsházi István és Gábor Géza

Maxot megkísérti a Gonosz: Kovácsházi István és Palerdi András

A bűvös golyó hatását Max akkor ismeri föl, amikor egy lőtávolon kívüli szirti sast sikerül Kaspar puskájával „leszednie”.

A lelőtt sas is a Gonosz fegyvere: Ladányi Andrea (Samiel, a „fekete vadász”) és Kovácsházi István. Jelmez: Benedek Mari

A sas lelövésével egyidejűleg Max menyasszonyának, Ágotának otthonában leesik a falról az ősapa portréja. Rossz ómen! Anci, a fiatal rokonlány gyorsan vissza is szögezi a képet a helyére. („2020-ig be van verve az ősapa!” – halljuk szinte hitetlenkedve az előadásban…)

Wierdl Eszter és Szabóki Tünde, valamint a „2020-ig bevert ősapa”

A Gonosz itt mindig a „Jó” tükörképe, az áldozat és a tettes ugyanaz. Győzelme érdekében Samiel még Ágota alakját is magára ölti, de hiába: a Gonosz által irányított golyó nem célját, a lányt, hanem saját szövetségesét, Kaspart teríti le.

Szabóki Tünde, Ladányi Andrea és kórustagok

A Gonosszal való lepaktálásért Ottokár herceg (Haja Zsolt) örök száműzetésre ítéli Maxot. A váratlanul színre lépő Remete (Kováts Kolos) azonban embertelennek nyilvánítja a vizsgalövés szokását, és betiltja azt. Büntetését így Max is megússza egy próbaévvel. A bársonyszmokingos, hajlíthatatlan, új urat („Herceg”) felülírja a konfekcióöltönyös, kompromisszumra hajló, régi (Zsivkov?) elvtárs („Remete”)…

Haja Zsolt és Kováts Kolos

Az „Örökkévalót” dicsőítő fináléban felragyog a hátsó mozaikon Georgi Dimitrov impozáns bajsza… Így jártunk mi, akik – Zsótér szerint – csak egyfolytában lötyögünk huszonöt évvel a „rendszerváltás” után. És így járt mifelénk A bűvös vadász, Weber hetvenévnyi tetszhalálból ürügyként – jótékony ürügyként – föltámasztott remeke.

Mesterházi Máté

(Előadásfotók: Nagy Attila)