playliszt

Neeem, a nagy zeneszerzők sem voltak mindig zseniálisak, még akkor sem, hogyha romantikus életrajzíróik így szeretnék beállítani, sőt akkor sem, ha a zenetudósok, amikor számozzák a műveiket, a fiatalkori (vagy akár későbbi) vadhajtásokat nem mindig látják el opus-számmal, merthogy nem illenek a képbe…

Ideje, hogy szembenézzünk Mozart vagy Schönberg sötét oldalával. Ettől nemhogy nem lesz kisebb az értékük, hanem inkább nő, mert észrevesszük emberi mivoltukat is. Igenis, a mi nagy Wolfink is komponált olyat, ami annyit sem ér, mint a gyertya ára, amely égett munka közben. A Köchel-jegyzékben 231-es számon szerepel a Let us be glad című kánon. Nem rossz alkotás, bár nem kimagasló. Miért került mégis ennek a listának az élére? Nos, az eredeti címe korántsem ilyen emelkedett: „Leck mich im Arsch”, ami kulturált fordításban annyit tesz, hogy „Nyald ki a fenekem”. Mozart ezt egy baráti összejövetelre komponálta…

A zeneszerető világ két táborra oszlik – vannak, akik imádják Wagnert, és vannak, akik nem. Ezzel nincs semmi baj. Viszont rossz hírrel szolgálok most a wagneriánusoknak: a Maestro is komponált pocsék zenét! Ez pedig nem más, mint az Amerikai Évfordulós Induló. 1876-ban, az Amerikai Egyesült Államok felkérésére írta, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának 100. évfordulója tiszteletére. Ez a hősköltemény sem zeneileg, sem szövegileg nem állja meg a helyét. Üres, hatásvadász frázisok puffannak egymás után, a szöveg pedig szétesik. Nem meglepő módon Wagner maga is azt mondta a darabról, hogy a legjobb benne az a pénz, amit érte kapott. Érdemes meghallgatni – és közben azon tűnődni, hogy hogy a csudába lehetséges, hogy ezzel egy időben írta meg az elképesztően gyönyörű Parsifalt?

Igor Sztravinszkij fiatalkorában még nem igazán tudta eldönteni, hogy mi is az ő saját sítlua – mai, spirituális-ezoterikus divatkifejezéssel élve még kereste önmagát. A most következő Esz-dúr szimfónia írása közben minden bizonnyal Rimszkij-Korszakovnak képzelte magát, pedig abból már volt egy, és az bőven elég. Ezen későromantikus kísérletet, bár büszkén nem mutogatta, de azért felvállalta: a most következő felvételen ő maga vezényel.

„El akartam tüntetni a Händel-stílus hibáit” – ezzel mentegetőzött Arnold Schönberg, amikor valami (esetleg ő maga?) feltette a kérdés, hogy miért írta át Georg Friedrich Händel Op. 6. No. 7-es concerto grossóját. A szerializmus atyjának 1933-as csínytevése vastagon hangszerelt, esetlen ellenpont-kompozíció. A Concerto vonósnégyesre és zenekarra egy furcsa bogár. Helyenként lenyűgöző, máshol komplikált – és ezt biztos, hogy csak felvételről ellenőrizhetik, mert koncertpódiumon szinte sosem játsszák. Kár. Kár?