playliszt

Gustav Mahler és Arnold Schönberg zenéje ezer szálon kapcsolódik egymáshoz, azt hiszem, hogy a két szerző életművében nincsenek olyan kompozíciók, melyek ne tudnának egymással kommunikatív viszonyba lépni. Mindezek ellenére nem kevés kétséggel készülődtem a Nemzeti Filharmonikus koncertjére, melyen az Egy varsói túlélő (Schönberg) és a II. szimfónia (Mahler) szerepelt. A karmesteri pulpitusra pedig egy számomra teljesen ismeretlen brit dirigens, James Judd állt fel.

Alma Schindler neve nem cseng ismerősen - első hallásra. De hát régen egy lány nem maradt pártában sokáig. Ez a hölgy pedig jó néhány férjet elfogyasztott, így hát ha inkább azt mondom, hogy Alma Mahler vagy Alma Werfel, akkor már közelebb vagyunk a felismeréshez.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Dal a Földről és a VIII. szimfónia emlékezetes előadásai után a VII. szimfóniával lepte meg közönségét. Ha logikusan halad az együttes a Mahler-repertoárban, hamarosan jöhet a VI. és az V. szimfónia is.

A világhálón barangolva leltem a mondatra: „Mahler Hetedikje a kedvenc Mahlerem”. A (feltehetőleg amerikai) rajongóval azt hiszem, hogy kevesen értenének egyet. Magam biztosan nem. A VII. szimfóniában – pedig próbálkozom vele szorgalmasan – nem tudom nem észrevenni a VI. és az V. árnyékát. (Mahler persze nem ebben az értelemben írta oda a Scherzo élére, hogy Schattenhaft – azaz: árnyékszerűen…) Ez a szimfónia mindig zavarba hozott, valahogy szétesőnek tűnt. Tudjuk persze, hogy Mahler nem is egy lendületből írta meg. Előbb megírta a darab közbülső héját (a két Nachtmusikot, éjszakai szerenádokat a később második és a negyedik tétel gyanánt), végül a centrumot és a külső burkot, a harmadik, az első és ötödik tételt. A finálé pedig úgy üt el az előzményektől, mint Beethoven V. szimfóniájának C-dúrban harsogó zárótétele. Igen ám, de ott világos, hogy mihez képest üt el, itt pedig egyszerűen csak más. A darabot „egyben hallva” az a sajátos (az eddigiektől némileg eltérő) benyomás is kialakulhat a hallgatóban, hogy itt tulajdonképpen egyetlen nagyszabású tételt hallunk, két trióval (Nachtmusik 1-2.), a három fő pillér között erős motivikus kapcsolatokkal. E forma (feltéve, hogy létezik) viszont kissé széttartó módon terebélyesedik rá a játékidőre, ami 75 perc körül van.

Gustav Mahler

A Nemzeti Filharmonikusok estjére viszonylag későn szántam rá magam, nagyjából másfél órával a koncert előtt. Családom érdeklődésére, hogy „mikor érek haza” kivételesen könnyű volt válaszolni. Mivel egyetlen mű szerepelt a műsoron, levettem az otthon található Mahler VII. szimfónia CD-ket, hogy megnézzem, milyen hosszú a darab. Pierre Boulez, Daniel Barenboim és Michael Tilson Thomas felvételei (miközben az egyes tételek játékideje széles sávban mozog) között néhány másodperces különbség van, mindhárom 75 perces; Claudio Abbadóé egy kicsit hosszabb. Mindezt csak azért mesélem el, mert a koncerten belém bújt a kisördög, s olyasmit tettem, amire kritikusi működésem során még nem volt példa: a karmester, Stefan Soltész intésére elindítottam a telefonom stopperóráját, a szimfónia leintésekor pedig megállítottam. Az öttételes, azaz négy szöszmötölő tételszünetet is felölelő előadás leszaladt 70 perc alatt. Lendületes, tempós kis produkció volt, szó se róla, de vajon nem volt-e túl tempós, túl lendületes, hogy ne mondjam: hebrencs is egyben?

Gyanítható, hogy a páratlan sorszámú tételek egyívásúsága részben a tempóból fakadt, miként a freskószerűség is, a finom rajzolat, a pókhálószerű polifonikus szövedék, a törékenyebb, filigránabb tételrészek kevés figyelmet kaptak. Ugyanakkor volt az egészben valami furcsa, erőltetett poentírozás, viccfakasztás, táncos kedély, iróniánál vaskosabb humor. Mert azért azt még én sem gondolom, hogy a VII. szimfónia a nagyszerű VI. könnyűkézzel felskiccelt szatírjátéka volna. Pedig ezt sugallja a koncertismertető szövege: „1904 nyarán Mahler befejezte a VI. szimfóniát, és elkészült a két éjszakai zenével, a majdani szimfónia második és negyedik tételével. Talán már ekkor eltervezte, hogy a Tragikus és katasztrófával záródó hatodik párdarabja – Mahler szavaival élve – nagyobbrészt derűs és humoros lesz”. Egy évig úgy tűnt azonban, hogy a kis szerenádok magukban maradnak. „Be akartam fejezni VII. szimfóniámat, melynek már mindkét Andante tétele kész volt. Két hétig kínlódtam a folytatással, hogy majd beleőrültem, amint Te is emlékszel, mígnem elmenekültem a Dolomitokba! Itt ugyanaz a nóta, végül is feladtam a küzdelmet és hazautaztam, azzal a meggyőződéssel, hogy a nyaram immár úgyis elveszett. Krumpendorfban nem vártál, hiszen nem jeleztem érkezésem, így hát csónakba ültem és átvitettem magam a Wörthi-tavon. Az első evezőcsapásnál eszembe jutott az első tétel bevezetőjének témája (vagy inkább a ritmusa és megszólalásának módja – és négy héten belül elkészültem az 1., a 3., és az 5. tétellel!” Ha csak így nem…

Stefan Soltész

Az est dirigense, Stefan Soltész 1949-ben született Magyarországon, de már gyerekként elkerült Ausztriába. Miként Mahler, úgy ő is elsősorban opera-dirigensként dolgozik, volt színházi főzeneigazgató, 1992 ás 1997 között az antwerpeni és ghenti Flamand Opera vezető karmestereként működött; 1997 óta az esseni opera művészeti vezetője. Budapesti fellépései közül is az operaháziakra emlékszem, úgy tűnik, hogy a német későromantika áll hozzá közel Wagner (Parsifal) és Richard Strauss. 2013 volt Rózsalovagja, idén pedig lesz Elektrája. Vezénylése meglepően nélkülözi a pátoszt, a grandiozitást, az éles drámaiságot, a kontrasztok merész kiélezését. A csellók és nagybőgők lábainál ülve, az első sorból jól láttam gesztusait és mozgását, mindenféle eleganciát nélkülözött. Ami persze nem baj, a zenekar így is mindent megértett. Nem jött zavarba a nagyokat ugró, guggoló, táncra perdülő, illegő-billegő dirigens látványától, amit megbeszéltek a próbákon (úgy tudom, hogy Soltész egész héten dolgozott az együttessel, tehát nem a vendégeskedő dirigensek kamumunkáját végezte el), meg is szólalt. A mű végül úgy suhant el előttem, ahogy eddig még soha. Pehely könnyű szimfóniamonstrumként.

Mondanom sem kell, hogy Mahler Hetedikje ettől nem lett a kedvenc Mahlerem.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 25.)