playliszt

Grazot a zenei élményekre vadászó melománok jóval Bécs vagy Salzburg mögé szokták sorolni - igaztalanul, hiszen a Mura-parti nagyváros nemcsak szép fekvésével, pompás látnivalóival vagy épp a stájer konyha remekeivel kényezteti látogatóit, hanem nemzetközi színvonalú operaelőadásaival is. Ráadásul, az utóbbi években kiépült dél-nyugati autópályák révén, Grazot- Szlovénia felé kerülve -most már igen gyorsan és egyszerűen el lehet érni. Föltéve persze, hogy nem feledkezünk meg a szomszédainknál is kötelező autópálya-matricák időben történő megvásárlásáról, ami nélkül kirándulásunk tovább tarthat, és főként többe kerülhet az előre kalkuláltnál...

A régi időkben a zeneszerzői diplomahangversenyek a zenei élet jelentős eseményei voltak. Megtelt a Zeneakadémia szurkolókkal és érdeklődőkkel, kivonultak a zenei szakírók is, hogy hírt adjanak a jövő ígéreteiről. Aztán változott a helyzet, a diplomahangversenyek már nem váltak automatikusan eseménnyé. Évfolyamok, generációk maradtak észrevétlenek.

Aligha sértődik meg zongorista, énekes, hegedűs, ha kijelentjük: egy akadémia erejéről, az oktatás színvonaláról, az intézményi szinergiáról a legátfogóbb képet a zeneszerzők produkciói alapján alkothatunk képet. Ilyenkor ugyanis nemcsak a frissen komponált művek vizsgáznak, hanem zenekari muzsikusok, (optimális esetben zömmel akadémisták), betanító karmesterek/karvezetők, szólisták, s maga az egész oktatási infrastruktúra, mely biztosítja a lehetőségeket és kereteket, hogy egy-egy komponista - az előírásoknak megfelelően - a legkülönbözőbb műfajokban, a kamarazenétől a vokális kompozíción át a nagyzenekari darabig adjon számot a tudásáról. Balogh Máté Gergely és Sándor László diplomahangversenye egy erős Zeneakadémiáról tudósított.

Tornyai Péter (1987) szerzői estje valóban arról szólt, hogy egy zeneszerzőnek leginkább az idővel van dolga. A Solti Teremben, a Zeneakadémia "A tehetség kötelez" című koncertsorozatában hét kamarakompozíciója hangzott el.

Március 30-án igazi szalonhangulat uralkodott a Zeneakadémia nagytermében. A hasonló méretű koncerttermek gyakran dolgoznak a kamarazenével járó meghitt érzet ellen, de Elena Bashkirova és zenésztársai mind színpadi jelenlétükkel, mind játékstílusukkal visszaidézték a házi muzsikálás letűnt polgári világát. Az ügyetlen meghajlások, a kint felejtett kotta, a távozó vendég útját kiváró tételkezdés olyan hangulatot kölcsönöztek az estnek, mely sokkal inkább jellemző az örömzenélésre - örömzene-hallgatásra, mint a sznob koncertéletre.

Túl hosszú… - csak hogy előre lelőjem a beszámoló poénját. Ha Philip Glass zenéjét minimalistának nevezzük, akkor mindenképp hosszú, ha színházi zenének hívjuk - ahogy ő szereti -, akkor viszont hol a színház?! A szerző március 22-én adott koncertet a Művészetek Palotájában.