playliszt

Tornyai Péter (1987) szerzői estje valóban arról szólt, hogy egy zeneszerzőnek leginkább az idővel van dolga. A Solti Teremben, a Zeneakadémia „A tehetség kötelez” című koncertsorozatában hét kamarakompozíciója hangzott el.

Bő öt éve hallottam először Tornyai …about time című, énekhangra, gitárra, csellóra és időmérő szerkezetekre komponált jelenetsorát. A zeneakadémiai tanulmányait éppen elkezdő komponista ezen művéről akkor kevesen gondoltuk volna, hogy évekkel később is „aktuális” lesz. Ki tudhatta egykoron, hogy ez a „csak” látszólag vicces performance Tornyai zeneszerzői gondolkodásának lényegi aspektusáról tájékoztat, s hogy 2014-ben, afféle mottó gyanánt teljes joggal szerepel majd egy minden bizonnyal reprezentatívnak szánt szerzői est élén. Most teljesen világos volt, hogy a darab elsősorban nem azért érdekes, mert szellemes-filozofikus, aforizmaszerű mondatokhoz társít többé-kevésbé adekvát zenei akciókat; nem csak azért érdekes, mert a kompozíció e mondatok mélységesen mély gondolatiságára is reflektál a maga tisztán zenei eszközeivel, hanem azért, mert a mondatok jelentése mellett (vagy helyett) mégiscsak az absztrakt zenei szerkezetre fókuszáltatja a hallgató figyelmét. Nem állítom, hogy e kristályszerkezet a mindenkori előadás esetlegességeitől függetlenül, vagy a darab előzetes ismerete nélkül magától értődő természetességgel tárul fel. Magam például a későbbiekben felhangzó darabok esetében gyakran a „fonál elvesztését” konstatáltam. Ugyanakkor azt is megértem, ha egy szerző nem szívesen ad kulcsot egy-egy darabjához, ha a mű „jelentésére” nézve ódzkodik jóslásokba bocsátkozni és nem vállalja a szabad értelmezés korlátozásának ódiumát. Ezen a koncerten nem is olvashattunk a darabokról semmi konkrétumot, még azt sem, hogy az adott mű hány tételből áll; a rövid pódiumbeszélgetésekből pedig szintén kevés dolog derült ki (Fazekas Gergely faggatta a szerzőt), mivel Tornyai kifejezetten kérte, hogy elsősorban a már elhangzottakról legyen szó.

Értem. Értem.

Ahogy azt is érteni vélem, ha egy szerző ambicionálja: a mű álljon jót önmagáért. A közönség szempontjából viszont komoly élvezetveszteséggel jár az „alultájékozottság”, arról nem is beszélve, hogy Tornyai igen komplex zenéjének appercipiáláshoz irányított figyelemre volna szükség. Amikor a koncert után felmentem a zeneszerző honlapjára (talán a legszebb és legjobban strukturált zeneszerzői honlap, amit valaha láttam: www.petertornyai.com), több darabjának a partitúráját is megtekinthettem. Már egyszeri, felületes átolvasásból is kitűnt, hogy itt az idő valóban mérnöki beosztásával állunk szemben, sűrűsödési pontokkal és „időgörbületekkel”. S eme „tervrajzokhoz” képest hallottunk előadásokat. Nem kisebbíteni szeretném az előadók produkcióját a „képest” kifejezéssel, épp ellenkezőleg: mentesíteni kívánom őket a teremtő újrakomponálás terhétől. (Nem is oly régen kénytelen-kelletlen egy aktuális előadás alapján ítéltem meg egy kompozíciót, és „természetes”, hogy a művet félreértettem…) A hallgató számára is fontos lehet, hogy egy előadásban mi valósul meg: mi az, ami csak úgy adódott, s mi az, ami már felelős előadóművészi döntés. Nem bosszankodom, csak sajnálom, hogy a darabok alaposabb tanulmányozása nyomán kialakult „univerzum-érzet” mily kevéssé vált élményszerűvé a koncerten.

Egy élményszerű tapasztalatról viszont így is beszámolhatok. Tornyai zenéjében egyetlen egyszer sem figyeltem fel idézetre. Idézetszerűségre sem. Nem hivatkozik típusokra, műfajokra, ilyen-olyan képletekre. Majd’ minden darabja kísérletet tesz a „semmiből való teremtésre”. Ez a zene valóban képes arra, hogy kiiktatja korábban hallott zenék tapasztalatát, miközben kevés olyan fiatal szerzőt ismerek, aki mind gyakorlatban (mint kamaramuzsikus), mind pedig elemzőként mélyebben ismerné az elmúlt néhány évszázad zenéjét.

A darabok sokrétegűségét, sajátos polifóniáját viszont nem a koncerten tapasztaltam meg. Tornyainál mintha egy időben több kompozíció futna egymás mellett, nála egy szólódarabnak is partitúrája van. A cimbalomra írtvonalak trapézbancímű kompozíciónak éppúgy, mint a szólóbrácsára szerzettmagányos hallucinációknak. Előbbinél (Petr Spĕvák adta elő) milyen jó lett volna, ha a cimbalom felépítéséről keveset tudó hallgató értesül arról, hogy a cimbalom húrozatára pillantva trapézokat fedezhetünk fel, s e trapéz oldalai mentén bontakoznak ki a darabot indító elemi gesztusok. A gesztus-készlet tehát adott, s hogy lesz-e ebből kompozíció, az már egy másik kérdés. A brácsadarabnál (Bársony Péter) pedig ott van a sok-sok speciális játékmódból adódó hang, melyek saját logika szerint szerveződnek, s milyen jó lett volna e hangokat a maguk elszigeteltségében is megízlelni.

Egyszerűbb esetnek tűnt a szólóhegedűre és hangszalagra komponált 4 Morpheusz-töredék, mely a szerző előadásában csendült fel. A hangszalagon egy másik hegedű szólt, vele folytatott a pódiumhegedűs valóságos, kamarazenei párbeszédet. A darab végkifejlete (fogalmazzunk leegyszerűsítve: a dramaturgia) azt hiszem, jellemző Tornyai gondolkodására. Amikor az előre felvett hegedű hangja a különböző elektroakusztikus átalakításoknak köszönhetően elveszti „identitását” (a hangszín és az extra hangmélység már messze nem hegedűszerű), a darab kilép abból a koordinátarendszerből, melyet a maga „elemi gesztusai” jelöltek ki, itt egy új darab kezdődhetne, ergo a kompozíció itt véget is ér. Ezért ér véget sok furulyára írt Egy majdnem lakatlan szigeten (Bali szigetén?) című kompozíció is ott, ahol a furulya megszólaltatása ütőhangszeres effektussá válik. A darab előadásának fantasztikus látványvilágát és Bali János transzcendens furulyázását most nem is magasztalom részletesen, az érdeklődök egy korábbi előadás videó-felvételét itt megtalálják:

Elsőre kissé túlírtnak hatott az ősbemutatóként felcsendülő (Kurtág GyörgyA kis csávacímű darabjának hangszerelését idéző, fuvolára, gitárra és harsonára írt)da camera című ciklus. Az estet záró kórussorozattal (Hölderlin-fordítások) kapcsolatban pedig azon vettem észre magam, hogy nem tudom megmondani, hogy mit is csinálnak az énekesek. Amikor átnéztem a darab „tervrajzát”, már világos volt, hogy mit is kellett volna csinálniuk.

Molnár Szabolcs

(Zeneakadémia – Solti Terem, április 22.)