playliszt

Az evangélikus temetési szertartások szerves részét képező Bach-motettákat gyűjtötte csokorba a Capella Cracoviensis legújabb lemezén. A Jan Tomasz Adamus vezette régizenei együttes, mely zenekart és énekkart egyesít, friss felvételein az utóbbival képviselteti magát: előző CD-jükön Charpentier és Lully Te Deumait énekelték a francia Le Poème Harmonique zenekar társaságában, Vincent Dumestre vezényletével – ezúttal pedig kizárólag continuo-kíséretes darabokat válogattak a nagy német mester életművének egy kevésbé ismert szeletéből.

Kevésbé ismert? Használható-e egyáltalán ez a kifejezés Johann Sebastian Bachhal kapcsolatban, akinek összes műveit nemcsak több teljes kottakiadás rögzíti, de lemezösszkiadás formájában is hozzáférhetőek 2000 óta? Nos, mióta Mendelssohn 1829-ben újra felfedezte a Máté-passiót, aligha mondható, hogy ne irányulna kellő figyelem a lipcsei mester életművére – tény viszont, hogy ez a figyelem nem egyenlő arányban oszlik meg a különböző műfajok között. A hazai előadói gyakorlatot figyelve úgy tűnik, hogy előadó-apparátus tekintetében a két véglet a legnépszerűbb: a nagy oratorikus művek (a két passió és a h-moll mise) legalább olyan gyakorisággal csendülnek fel egyházi ünnepeink közeledtével, mint ahányszor szólistáink műsorra tűzik a szólóhangszeres darabok valamelyikét. Jóval kisebb figyelem hárul viszont mostanság a zenekari és kóruskompozíciókra: a kantátákat jószerivel csak a Deák téri evangélikus templom vasárnapi istentiszteletein hallani, más kórusművek – így a motetták – pedig egyelőre keresik elhivatott előadóikat.

Nem rendelkezem kellő rálátással a nemzetközi koncertélet mindennapjaira ahhoz, hogy nyugati (északi, keleti, déli) előadási statisztikákra hivatkozhassam a Bach-kórusművekkel kapcsolatban. Felvételek természetesen akadnak (ha máshol nem, hát a már hivatkozott, 2000-ben teljessé vált, évtizedek alatt összeállt lemezösszkiadásban), ám egy-egy új korong megjelenése mégis mintegy reflektorfénybe állítja e kissé elhanyagolt műveket. Főleg, ha az előadás jó – márpedig az ezúttal Fabio Bonizzoni vezényelte Capella Cracoviensis produkciója minden igényt kielégít. A lengyel együttes tagjai olyan művészek, akik szólistaként is megállják helyüket (erről tavaly nyáron egy színvonalas Don Giovanni-előadás kapcsán személyesen is meggyőződhettem a Świdnicai Bach-fesztiválon); legfőbb erényüknek azonban éppen azt érzem, hogy ezen a felvételen egyáltalán nem nyolc szólóénekest hallok, hanem egy végsőkig összecsiszolt hangzású kamaraegyüttest, akik alázatosan szegődnek az előadás szolgálatába. Mondhatni, alapkövetelmény ez; a mindennapok tapasztalata alapján azonban mégsem magától értetődő. Éneklésük rugalmas, minden merevségtől mentes, ugyanakkor sosem csap át könnyedségbe: mindig alkalmazkodik a művek megkívánta hangvételhez – azaz pontos, szabatos.

S ez nem kis dolog: e néhány tételes kompozíciók ugyanis igen sokféle hangvételt szólaltatnak meg – tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a gyászszertartásokhoz csakis a szomorúság, fájdalom érzése kapcsolódhat. Épp ellenkezőleg: a motetták többségében az Istenbe vetett bizalom, a hit hangja szólal meg, olykor pedig egyenesen Isten nagyságát, dicsőségét zengik e darabok. Akad persze olyan mű is, amely a halálhoz közeledő ember fáradtságát, az élet nehézségét, fájdalmát tükrözi: a Komm, Jesu, komm (BWV 229) alighanem e témának legtömörebb, legegyszerűbb eszközökkel élő, s mégis legszuggesztívebb megfogalmazása.

A művek tekintetében is ihletett válogatást hallgatva csupán egyetlen dolgot érzek idegennek: egy ennyire bensőséges műsor és lelkünkig hatoló előadás végén illúzióromboló a taps. Szívesebben vettük volna, ha CD-lejátszónk ezúttal nem a koncertterem reprezentatív közegébe varázsol minket, hanem megadja a lehetőséget, hogy a hatvanhat perc elteltével egyedül maradhassunk gondolatainkkal.

Bóka Gábor