AJÁNLÓ
 
11:13
2014. 07. 14.
Valaha taxisofőrök, misztikusok vagy ornitológusok voltak. Sőt mi több, egyikőjük még miniszterelnökként...
A bejegyzés folyatódik
 
11:13
2014. 07. 14.
Holnap kezdetét veszi a több mint egy héten át tartó VI. Nemzetközi Nyári Zenei Fesztivál...
A bejegyzés folyatódik
 
11:13
2014. 07. 14.
Régóta tartozom már ezzel a beszámolóval. A świdnicai Bach-fesztivál zászlóshajója, a...
A bejegyzés folyatódik
 
11:13
2014. 07. 14.
Kyle Macdonald a classicfm.com-on megjelent kottapéldáit ajánljuk ma minden érdeklődő figyelmébe....
A bejegyzés folyatódik
 
11:13
2014. 07. 14.
Aki augusztus 5-én késő délután és este is az Auer Hegedűfesztivál koncertjeit választotta,...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Március elején írtam egy cikket Lorin Maazelről, születésnapja alkalmából. Ki gondolta, hogy ilyen hamar, és főleg ilyen szomorú alkalomból kell újra elővennem a témát. A hihetetlen mégis megtörtént – a Maestro, aki a zenei világ minden csúcsát meghódította, tegnap, 2014. július 13-án elhunyt.

Kilencéves volt, amikor a nehéz természetéről elhíresült karmestergéniusz, Arturo Toscanini is elájult tőle. Már gyermekkorában mindent megtanult, amire szükség van egy zenekar vezetéséhez. Zenészei azt mondják, hogy sehol máshol nem érezték magukat olyan biztonságban zeneileg és technikailag egyaránt, mint Lorin Maazel keze alatt. Minden tudott, amit a zenéről, és ami még fontosabb, amit a muzsikusokról, működésükről, lelkükről, nehézségeikről tudni kell.

Ő volt az első amerikai, és az első zsidó, aki Bayreuthban vezényelt. Vezette a Berlini Rédiózenekart, ő követte Széll Györgyöt a Clevelandieknél és vállalta el a Bécsi Operaház vezetését, átvéve azt a posztot, amelyet valaha Gustav Mahler is betöltött.

Ambíciója letörhetetlen volt. Amikor 1989-ben Herbert von Karajan meghalt, azt hitte, ő örökli meg a Berlini Filharmonikusokat. Amikor a zenekar inkább Claudio Abbadóra szavazott, megesküdött, hogy soa többet nem vezényli őket. Elment zeneigazgatónak a New York-i Filharmonikusokhoz. „Végre, valami normális munka…” – mondta erre édesapja. Útja később Münchenbe, majd Kínába, Japánba vezetett.

Nem volt egyszerű eset vele interjút készíteni. Bizalmatlan volt minden olyan téren, amit nem bírt uralni. De bármikor elbűvölő tudott lenni, ha akart, bár ez csak a felszín volt, belül szilárd maradt, nem szerette az érzelgést. Bécsi munkássága idején a külvárosban lakott, alig egy utcányira Mahler sírjától, de egyszer sem ment el hozzá, amíg egy jó barátja el nem cipelte.

A tiszteletlenség legkisebb jelére képes volt megszakítani a kapcsolatot emberekkel, zenekarokkal vagy lemezkiadókkal. Nem volt meg benne Claudio Abbado vagy Colin Davis spirituális kisugárzása, de senki sem dolgozott nála keményebben, senki sem harcolt ki jobb gázsit és körülményeket a zenekarának.

Mondhatjuk valakire, hogy túl tehetséges? Olyan könnyen áradt belőle a muzsika, hogy gyakran azt hihettük, hogy unatkozik. Egyszer egy rövid kocsikázás során csöndet kért társaitól, hogy tanulmányozhassa a Lulu partitúráját – majd kiszállva fejből elvezényelte mind a három felvonást.

Saját operája 1984-ből megbukott, viszont kiválóan hegedült. Tervezte, hogy megír egy regénysorozatot – azt hitte, hogy számára semmi sem lehetetlen. Sokáig nem is volt az.

Naptárja, amelyben 2016-ig minden koncertidőpontja le volt kötve, nyitva maradt a múlt hétnél… 

Playliszt

Forrás: Norman Lebrecht

0 Komment