AJÁNLÓ
 
11:05
2014. 09. 29.
Valaha taxisofőrök, misztikusok vagy ornitológusok voltak. Sőt mi több, egyikőjük még miniszterelnökként...
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2014. 09. 29.
Holnap kezdetét veszi a több mint egy héten át tartó VI. Nemzetközi Nyári Zenei Fesztivál...
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2014. 09. 29.
Régóta tartozom már ezzel a beszámolóval. A świdnicai Bach-fesztivál zászlóshajója, a...
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2014. 09. 29.
Kyle Macdonald a classicfm.com-on megjelent kottapéldáit ajánljuk ma minden érdeklődő figyelmébe....
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2014. 09. 29.
Aki augusztus 5-én késő délután és este is az Auer Hegedűfesztivál koncertjeit választotta,...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az 1930-1940-es évek jazz zenéje kevéssé érintette meg Bartókot, ennek ellenére a „Bartók és a jazz” témakörben szép számmal születnek zenetudományi értekezések. Pedig az igazán érdekes topic nem is ez, hanem a fordítottja: „A jazz és Bartók”.

A modern jazz ezer szálon kapcsolódik a bartóki harmóniaépítkezéshez, a bartóki ritmikához, Bartók sajátos hangnemi gondolkodásához. A jazzelmélet – amennyire tudom – a jazz és Bartók zenéjének morfológiai hasonlóságait már alaposan feltárta, a legkiválóbb előadók és szerzők igyekeznek is számot vetni a bartóki örökséggel. Tulajdonképpen nincs is abban semmi meglepő (különösen idehaza), ha egy jazzkoncerten a Bartók-zene valamilyen formában visszaköszön.

A Magyar Rádió „Klasszikus és jazz” sorozatának legutóbbi koncertjén Oláh Kálmán zongorázott, Váradi Zita énekelt. A műsor gerincét Bartók Béla dalciklusa (Nyolc magyar népdal) és Oláh Bartók szellemét idéző darabjai (Bartók Impressions, Hungarian Sketches) alkották. A Bartók Impressions kissé nehézkesen kapott lábra, ám amikor felbukkant az Este a székelyeknél jellegzetes harmóniafordulata, a zongorista hirtelen más dimenzióba lépett át: fantáziája, kreativitása új lendületet kapott, s végre a hangszer színei is kivirultak. A pódiumon ekkor már az egyik legkiválóbb magyar zongoraművész muzsikált. Innentől kezdve magam már csak arra figyeltem, hogy Oláh Kálmán milyen új gondolatokat vet fel a jazz Bartókhoz fűződő viszonyáról.

A Polymodal Bluesban például nem ragadt le a cím puszta „demonstrációjánál”, az igényes kontrapunktika, a motivikus munka éppúgy bartóki inspirációról árulkodott, mint a több modális centrumot feltételező melodika és harmónia-rend. De számomra a legizgalmasabb mégiscsak az volt, ahogy a blues (mint népzene) nem a zene felszíni jelenségeire gyakorolt hatást, hanem a tematikus matéria mélyszerkezetére – szigorúan zenei és elvont, esztétikai értelemben egyaránt. Miként Bartók, úgy Oláh sem a feldolgozandó/feldolgozható anyagot veszi és veteti észre a népzenében, hanem egy újszerű és modern zenei grammatikát. Nem az az érdekes, hogy miként él a szerző a népzene szókincsével, hanem az, hogy zenéje miként itatódik át általa. Váradi Zita és Oláh Kálmán éppen ezzel az attitűddel adta elő a Nyolc magyar népdalt, egy olyan Bartók-művet, mely látszólag puszta feldolgozás. Oláh Kálmán bőséges kiegészítésekkel látta el a negyedik és az ötödik dalt, ám ebben én nem az előadói önkényt, a helyzetből adódó kötelező kűrt (ha már Klasszikus és jazz a sorozat címe, akkor a klasszikusban is legyen egy kis improvizáció…), hanem a szerzői szándékkal való mélységes azonosulás bizonyítékát fedeztem fel.

A Hungarian Sketches – ez a három magyar népdalból kialakított ciklus – úgy tudott tökéletesen illeszkedni Bartók darabjához, hogy szerzője egy pillanatra sem vált epigonná. A harmonizálás, a zongora-faktúra túllépett a morfológiai hasonlóságokon, invenciózus és eredeti volt. Az énekesnő pedig ugyanazzal a komolysággal, koncentrációval és elhivatottsággal adta elő, mint a Bartók-sorozatot.  Váradi Zita hangjának sötétebb, sűrűbb árnyalatú regiszterét használta, s nem kívánta túlkarakterizálni a dalokat. De egy másik, fényesebb színű és mozgékonyabb hangot vetett be, amikor Kodály Zoltán Epigrammáinak két tételét énekelte. E különleges duetteknél a szerző a dallam énekhang vagy hangszer általi megszólaltatását is lehetségesnek tartotta, imponáló, sőt bámulatos volt, ahogy Váradi egy-egy pillanatban egészen absztrakt, „dehumanizált” tónusra talált. Talán ettől a hangtól felbátorodva dönthetett Oláh Kálmán úgy, hogy egy régebbi sorozatából (Sketches from Bach's Cello suites) is játszik – ezúttal énekhanggal kiegészítve. Váradi Zita oly otthonosan mozgott ebben a transzformált bachi világban, hogy már nem is tűnt e játék képtelennek és kissé lehetetlennel kacérkodónak. Hangja ebben a számban volt a leghajlékonyabb, s e hangot „mentette át” a ráadásszámba; Jerome Kern klasszikusa (All The Things You Are) úgy szólalt  meg, mint az igazi klasszikusok: a világ legtermészetesebb módján.

Molnár Szabolcs

(Magyar Rádió Márványterme, szeptember 26.)

0 Komment