playliszt

Szokatlan nemtetszés-nyilvánításoknak lehetett tanúja a dicső múltú Theater an der Wien

Kapott hideget is, meleget is Mozart remekművének (1786) legújabb színre állítása. Míg a Marc Minkowski vezényelte Les Musiciens du Louvre Grenoble és Arnold Schoenberg Chor nagy bravókban részesült, addig Felix Breisach rendezésére a közönség hangos búú-orkánja zúdult. Ez az enyhén szólva felemás produkció mégis érdemes a figyelmünkre, mivel a kiváló szólista gárdát három magyar énekes - Baráth Emőke, Kálmán Péter és Nagy Zoltán - is erősítette.

Megszokhattuk, hogy a Theater an der Wien a szokatlan (mifelénk jobbára ismeretlen) művek otthona. Ám hogy ezúttal egy roppant népszerű zeneszerző roppant népszerűtlen darabját - Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) A varázslónő ("Csarogyejka") című operáját (1887) - adták elő, az azért itt is meglepetésnek számít. Nem állíthatjuk, hogy ez a nagy apparátust foglalkoztató, terjedelmes színpadi mű jól illett Bécs késő barokk operaházába. De a fölfedezés, az ausztriai bemutató öröme kárpótolt a Mikhail Tatarnikov vezényelte és Christof Loy rendezte produkció túlzott hangerejéért - még a Bécsi ORF Szimfonikus Zenekar és a többségükben szláv énekes szólisták olykor kissé "vehemens" hangadásáért is…

Karl Lagerfeld azaz Jupiter (Edwin Crossley-Mercer, bariton)

Pontosabban szólva: a divatdiktátorra maszkírozott Jupiter főisten lépett félre. Ám csak tettetésből, hogy megtréfálja mindig - és többnyire nem is ok nélkül - féltékeny feleségét, Júnó istenasszonyt. Akit viszont a világhírű kanadai operarendező, Robert Carsen ezúttal Coco Chanelként prezentált a Theater an der Wien "kifutóján"...

Egy értelmetlen áldozat emlékére (Hévíz, 2013. december 24.)

Vajon mi nehezebb: jól ismert cselekményű operát "másként" elmesélni, vagy cselekmény nélküli oratóriumot színpadra állítani? Az előbbi esetre Kovalik Balázs színháztörténeti jelentőségű Fidelio-rendezése szolgáltatott példát (Magyar Állami Operaház, 2008): nem az opera sematikus cselekményét értelmezte több-kevesebb aktualizálással, hanem a mű fennkölt eszmeiségéhez fűződő mai viszonyunkat taglalta művészileg magasrendűen, sokoldalúan és nem kevés kritikai éllel (amit az értetlenkedők inkább észre sem vettek, semhogy szembesülniük kelljen vele).

Cigdem Soyarslan (Jemina), Kurt Streit (Lazarus)