playliszt

Egy holland feltaláló 1814-ben készítette el egy mechanikus zenélő szerkezet prototípusát, mely alig néhány év múlva hatalmas karriert futott be, Beethoven és Salieri is lelkes hívévé szegődött. A metronómot ma már az okostelefonokon is kattogtatják.

Az operalexikonok általában annyit említenek, hogy a Carment 1875. március 3-án mutatták be az Opéra Comique-ban - és innentől a beszámoló általában abba az irányba folytatódik, hogy nem volt egyértelműen sikeres az előadás… De hogy hogyan készültek a bemutatóra, milyen nehézségekbe ütközött a szereplők kiválasztása, arról nem szól a fáma.

Némi bátorsággal kimondhatjuk, hogy 1770. december 16-án, 243 évvel ezelőtt jött a világra Ludwig van Beethoven. Az "olcsóbb", magukra kevesebbet adó lexikonok bizonyosságként kezelik ezt a dátumot, míg a zenetörténészek adu ásza, a Grove lexikon óvatosan csak annyit ír, hogy egy nappal később, 17-én megkeresztelték, tehát valószínű, hogy 16-án született.

Ha figyelembe vesszük a tényt, hogy Beethoven szüleinek már született egy gyermekük 1769-ben, aki mindössze hat napot élt, nem nehéz elképzelni, hogy a következő újszülöttet is siettek bemutatni minél hamarabb a templomban. Nem féljenek, nem egy újabb Beethoven-életrajz következik most. A legnagyobb tudósok foglalkoznak vele, többkötetes művek szólnak életéről, munkásságáról. Én Ludwig van Beethoven kezdő lépéseit szeretném felidézni az évforduló alkalmából.

Ha megkérünk valakit, hogy soroljon fel német költőket, emberünk magabiztosan kezdi majd mondani: Goethe, Schiller… majd egy kis hallgatás után: ja persze, Heine.

Ha betévedünk egy zeneműboltba, a színes-szagos, művészileg kidolgozott CD-borítókon lassan már észre sem vesszük a kiadó logóját. Bár az ínyencek a kiadó alapján is válogatnak, tudatukig maximum a betűk jutnak el. Pedig van néhány nagy múltú logó, amelyik megéri a figyelmet…

Kicsit több, mint száz évvel ezelőtt, a fonográf korában élt egy angol úr, Mark Barraud. Békésen töltötte napjait Nipper nevű foxterrierjével, és néha azzal szórakoztatta magát, hogy fonográffal felvette a saját hangját. Mikor az 1800-as évek legvégén elhunyt, kutyája, fonográfja és lemezei a többi ingósággal együtt fivéréhez, a festőművész Francis Barraudhoz kerültek.

Egy napon, mikor Francis testvére egyik lemezét hallgatta, arra lett figyelmes, hogy a kutyus odatelepedett a fonográf elé, és vágyakozva hallgatta elhunyt gazdája hangját. Annyira megkapó volt a kép, hogy a művész ecsetet ragadott és megörökítette egy vásznon.