playliszt

Az első Marimba Tető, ja nem, Metronóm Marimba, vagyis… á!, mindegy… Szóval az első kortárszenei est a Corvin Clubban.

Hatalmas kíváncsisággal és amolyan támogató, lelkes hangulatban érkeztem erre a formabontó eseményre csütörtök este 8-kor. A bejutás egészen mesébe illő izgalmakat tartogatott számomra. A Mundum Café bejáratához érve a „zöld ajtón túlra” irányítottak minket. Ott egy dupla üvegajtót bizonytalanul meglendítve, majd belépve egy renoválás alatt álló bárhelységben találtuk magunkat egy, a pultot kívülről támasztó alakkal. Ezen a ponton picit elbizonytalanodtam, hogy létezik-e egyáltalán ez a zöld ajtón túli koncerthelyszín. A férfi felpillantott, de jó pár percbe beletelt, míg feladta szórakozását, ti. nagyon is élvezte a kétségbeesett arckifejezésünket és dadogásunkat, ahogy „azt a marimbás kortárszenei koncertet keressük” a Corvin Clubban. Lassan rámutatott a mögötte meredező dupla szárnyú sötét teremajtóra, mely még mindig nem a koncerthelységbe, hanem a liftbe vezettek. A lobbygirl (mert hogy ilyen is volt!) kinézett a liftből, és beinvitálta az időközben négy főre duzzadt érdeklődő csapatunkat, majd behúzta a rácsot, és megnyomta a legfelső gombot. A lift egyszerre idézte a Grand Budapest Hotel hangulatát a lobbygirl jelenlétével, és emlékeztetett egy lepukkant gyárépület teherliftjére a koszos, romos burkolattal, valamint az ajtaja mögött található, nyitható-csukható homokszínű rácsokkal. Ezzel varázslatos és bizarr utazásunk befejeződni látszott, amikor is – kiszállva a liftből – megérkeztünk a helyszínre, a Corvin Club gólyabálmentes kistermébe. Fönt karszalag, bárpult, DJ-pult (annak minden tartozékával) és félhomály várt minket. Ebben a félhomályban fekete háttér előtt, a pult szélességében elnyúlva egy gigantikus hangszer, a marimba körvonalai rajzolódtak ki.

Megérkeztünk. Ezen a napon végre sikerült egy életre megjegyeznem, hogy a marimba így néz ki és így hangzik, és hogy ez nem egy nagy xilofon, hanem marimba. Lehet, hogy ehhez a Corvin Club kellett… (A nettó-bruttóhoz is éveket kellett várnom, míg egyszer már tényleg végérvényesen sikerült megjegyeznem: a bruttóban több a betű, úgyhogy az a nagyobb összeg.) A marimba annyira furcsa és szokatlan volt ebben a fekete térben, csupán a bárpult fényétől megvilágítva, söröskorsókkal és diszkógömbbel társítva, hogy nem lehetett nem aprólékosan feltérképezni a hangszer paramétereit. Elképzeltem a biztonságiak arcát az eset kapcsán. Vagy lehet, hogy ezt csak én gondolom szokatlannak? Mindenesetre kíváncsi lettem, hogy mit rejteget a következő Corvin Metronóm, vagyis Tető Metronóm, vagy hogy is van ez?… Én simán elhallgatnék ebben a környezetben egy mezei furulyát is (kortárs furulyazene – ilyen létezik?), mondjuk egy DJ-vel vagy akár VJ-vel társulva. Elvégre ezen a koncerten is elhangzott olyan darab, melynek gerincét elektronikus zene alkotta a marimba akusztikus megszólalásai mellett.

A koncert előtt – na jó, én néha a koncert közben is – fonott kerti székekben ülve kortyolgattuk a fröccsöt. A helyszínválasztás zseniális volt – és ezt nem (csak) a bárpult miatt mondom. Képzeljetek el egy klasszikus zenei koncertet – a sorozat annak indult, csak hát a felkért szervezők (Mona Dani és Belinszky Anna) gondoltak egy merészet, és kortárszenei estté alakították –, szóval képzeljétek el, hogy ültök egy tipikus koncerthelyszínen, egy tipikus koncerten csöndben, nem mozogtok, hogy ne recsegjen a szék. És mégis, olyan 10 percenként azzal megy el csomó energiátok, hogy az a köhögő néni – Úristen! – miért nem maradt otthon, ha tudja, hogy beteg! Teljesen lefáradtok a görcstől, hogy na, vajon mikor jön a következő krákogás. Ha ez téged is szokott zavarni, akkor tudom ajánlani a Corvin Clubot és az ehhez hasonló, nem steril koncerthelyszíneket. Itt ugyanis a MetronómTetőn – ó, igen, megvan! Ez a kortárszenei sorozat neve a Corvin Clubban! – csörögtek a poharak a pultban a legelső pillanattól kezdve, és a háttérben halkan nyílt és csukódott a lengőajtó, hozták utántöltésre a műanyag poharakat, és fel-felkacagtak lányok kint a folyosón. Mindez jólesett. Jólesett ebben a nagyon enyhe alapzajban elengedni magam, mert ebben a környezetben nem volt kellemetlen, ha esetleg valaki elköhinti magát. Így az egyébként nagyon enyhe zajok nem terelték el a figyelmemet a lényegről, a zenéről.

Ha érdekel, hogy milyen a kortárs marimbazene, akkor valószínűleg lesz még alkalmad meghallgatni a Marimba Clouds nevű produkciót. Az est folyamán sokféle zene elhangzott egyazon hangszeren. Annyira szívet melengető lágy pianókat játszott Palotás Gábor, hogy az első darab után például arra vágytam, hogy csak és kizárólag puha, maximum mezzofortéig terjedő crescendókkal tűzdelt lágy zenét hallgathassak marimbán. A koncert első felében azért voltak aggályaim, hogy már mást nem is fogok hallani, csak gyorsan sorjázó fürge hangokat, de végül kellemesen csalódtam. Megszólaltak számomra filmzenét idéző zeneművek, mások pedig izgalmas ritmikájukkal vagy zenei poénjaikkal kifejezetten magukkal ragadtak. Korábbi félelmeimmel ellentétben egy óra marimba zene hallgatása után sem untam meg a hangszer hangját – amely egyébként érzetre arra emlékeztet, amikor a teniszlabda hatalmas lendülettel elpattan a teniszütőről. Van benne valami utánozhatatlanul gyönyörű tompa és egyben komplex hangszín. A nagybőgővonónak, a marimba ütők fa részének használata és az elektronikus zene tovább színesítette az est hangszíntárát.

Szereted, ha kapsz előzetes segítséget egy zenemű értelmezéséhez, vagy inkább magad szereted megfejteni azt egy klasszikus zenei koncerten? De kérdezhetném azt is, hogy hogyan jársz a kedvenc zenekarod koncertjeire: tudod fejből a dalszövegeket, vagy hogy az adott dalt kinek és milyen indíttatásból komponálta a szerzője? A hét ma élő magyar zeneszerző közül – akik művei az est folyamán felcsendültek – négyen jelen voltak, és elárulom, hogy a koncert utáni beszélgetésen ők sem jutottak konszenzusra abban a kérdésben, hogy adjanak-e fogódzót a hallgatóságnak a darab elhangzása előtt vagy ne. Bevallották, hogy nincs erre receptjük, ők is kísérleteznek ezzel – minden koncerten máshogy csinálják, hol beszélnek előzetesen a műről, hol pedig teljes egészében a befogadóra bízzák az értelmezést. A szervezők közvetlensége miatt igazán oldott hangulatban telt a beszélgetés. Azonban sajnálom egy kicsit, hogy nem volt elég alkalom kérdezni, de hát négy zeneszerző mellett az idő szűke miatt nehéz volt szóhoz jutni.

Mindent egybevéve ide nekem még ilyen bizarr és kísérletező esteket! Aki nem hiszi, hogy tényleg létezik a MetronómTető a zöld ajtón túl, az járjon utána.

Eckhardt Fanni