playliszt

Bevallom, az átlagosnál talán érzékenyebb vagyok a minden értelemben közönséges zajokra. De amikor a fellépő művész könyörög a hallgatóságnak, hogy szíveskedjen halkabban köhécselni, akkor felhatalmazva érzem magam, hogy leírjam az alábbi sorokat.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy biztos csak a magyar közönség vészes ennyire fegyelmezetlenség és – bár a komolyzenét fogyasztók átlag életkorát figyelembe véve furcsán hangzik, de – neveletlenség terén. Külföldi koncerttermeket megjárt zenekedvelők sem cáfolnak rá erre a feltételezésre, mind azt mesélik (én is), hogy idegenben valahogy csöndben bír maradni a közönség. De mi lehet a magyar levegőben, ami ilyen fáradhatatlan csendháborításra készteti a hazai hallgatóságot? Az éghajlat aligha okozhatja a sok köhögést, hiszen nálunk melegebb és hűvösebb tájakon is találni visszafogottabb közönséget. Közelebb vihet azonban a megoldáshoz, ha összevetjük két, betegségekről szóló felmérés eredményeit. Az első diagramon azt látjuk, mennyire elégedetlenek egészségükkel az emberek az egyes országokban:

Hazánk lakosságának csaknem ötöde rossznak tartja az egészségét, s ezzel Európa élvonalába tartozik. Bár csak influenzára és megfázásra vonatkozik, mégis látványosan ellentmond ennek az érzetnek a következő diagram:

Mi, magyarok tehát nem is vagyunk olyan betegek, mint amennyire érezzük magunkat! Nem lehet elvitatni, hogy Európa allergia térképén elég vacakul állunk,

és hogy Magyarországon messze a legmagasabb a parlagfűre érzékenyek aránya,

de ezzel csak bizonyos hónapok koncertlátogatóit mentettük fel. A köhögés tehát egyértelműen pszichés indíttatású. Ő köhög, nekem is kell – ennyi a metódus, annyira ennyi, hogy miközben leírtam, megköszörültem a torkomat. Rendben van, ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy köhögjünk. De most jön a dolog tanulható része, minimális figyelemmel ugyanis hatékonyan csökkenthetjük a köhögés hangerejét. A legtöbb köhögést, amelyekkel szemben már a cukorkát órákig bontogató idős hölgyek is zavaróan hangos cuppogással fejezik ki nemtetszésüket, nem tudom másképp elképzelni, mint hogy „tölcsért csinálok a kezemből”, és felszegett fejjel, gondosan kiválasztott szögben a színpad felé krákogok. Itt pedig elindul a lánc: az első bűnbak ugyanis a pianissimo miatt érzett késztetést a köhögésre, a többi pedig miatta… A Müpában egy időben hallhattuk a koncertek előtt Fischer Ivánt, aki elárulta, hogyan tehetünk a zenei élmény teljes lerombolása ellen. Videóüzenetében be is mutatja, miként kell kezünket a szánk elé helyezve, enyhén meghajtott fővel köhögni.

Ahogy fogalmaz: „Egy nem eltakart köhögés megfelel körülbelül egy mezzoforte kürthangnak. Egy takart, halk köhögés viszont nem zavarja a zenét.” Az [origo] egy korábbi cikke részletesen foglalkozik a köhögés lelki, illetve biológiai-fizikai okaival, így ehhez nincs is mit hozzátennem. Az unalom, a koncentrációs zavar és a fáradtság minden koncerten jelen vannak. Az az óvodai viselkedés azonban, amiben a Magyarországon első egész estés koncertjét adó Jonas Kaufmann részesült, páratlan. Amit az énekes a számos ajándékon túl hazavitt tőlünk, aligha ragadja meg, és húzza vissza rögtön hozzánk. Csak szemezgetni tudok abból a sokszínű élménypusztításból, amit aznap a közönség végzett. Tekintsünk el a köhögéstől és a kötelező (na, de három?!) telefoncsörgéstől, és fussunk át néhány etikettbeli kérdésen.

Amikor azt mondják, hogy sem kép-, sem videófelvételt nem szabad készíteni, ötletem sincs, honnan tudja az az öt-hat kivételezett, hogy az ő telefonjukkal készített igénytelen felvétel nem minősül annak. Nincs mit tenni, lelkesek. Akárcsak a folyton tapsolók. Szó se róla, Kaufmann megérdemelte, ezt már megírtuk korábban. Az első hang megszólalás előtti ovációval sem lenne semmi gond, ha ez az érdeklődés és rajongás őszinte volna, és az előadás során figyelemmé konvertálódna. De mi inkább beletapsolunk a ciklusok közepébe, ezzel (is) váltva ki Kaufmann rövid monológját a jó akusztika előnyéről és hátrányáról. Hiszen nemcsak mi halljuk jól őt, de ő is kristálytisztán hall minket. (Jó, talán az urat nem, aki arról értekezik a szomorkás Mahler-dalok közepette a hátam mögött, hogy mekkora mázli, hogy rövidujjú inget vett fel, a többiek pedig, akik nem így tettek, nos, őket nem is érti.) „Nagyon szeretjük, ha tapsolnak” – kezdte mondandóját Kaufmann, de a bűvös „de” szócskáig már nem jutott el, mert a közönség viharos tapssal jutalmazta szavait. Csúnya sztereotip megjegyzés következik: teljesen mindegy, mit mond Kaufmann, vakon, süketen tapsolunk neki… A publikum túlnyomó része tapsolni jött; gondoljunk csak arra a jelenségre, mikor a még ki sem csendült utolsó hang alatt már belekezd bravókkal és füttyszóval kísért ovációjába. Mindig! Mintha alig várná, hogy vége legyen a műnek, mintha a zene a koncert járulékos fogyatékossága lenne csupán. És akkor még csak azt kértem, hogy várjuk meg a teljes csöndet, nem pedig azt, hogy néhány másodpercig merengjük is el a mű után.

Akárcsak én, Simon Izabella és Várjon Dénes is el lett volna keseredve a közönség zongoristáról alkotott képe láttán. Ahogy egy interjúban megfogalmazták, a kíséret szónak mára pejoratív értelme lett, azt jelzi, hogy a másik szólamhoz képest nem olyan fontos, holott nagyon is jelentős szerepe van. Az énekesek köré épült sztárkultuszt tekintik a felfogásbeli változás egyik okának, és ahogy lehet, küzdenek a jelenség ellen, és hangsúlyozzák, hogy az ének- és zongoraszólamokkal ellátott dalok ugyanolyan kamaraművek, mint egy vonósnégyes. Sajnos Kaufmann Müpás közönsége nem olvasta az interjút. A tenor minden sztársága ellenére látványosan és hallhatóan egyenlő partnerként kezelte Helmut Deutsch zongoraművészt, mi mégis semmibe vettük, és magnóként, rabszolgaként, láthatatlan kíséretként tekintettünk rá. A darabok közti moraj hangereje ugyanis egy decibellel sem esett vissza, mikor megszólalt a zongora. Csak akkor méltóztatott elhallgatni a hallgatóság (véletlen tán e két szó hasonlósága?), mikor a plakátokról sármosan mosolygó, nevével a népet a pénztárba mágnesező Kaufmann első hangja is felcsendült. Ezt a faragatlanságot pedig nem magyarázza ki sem zenetörténész, sem pszichológus, sem pedig orvos.

Nem szívesen dobálózok nagy szavakkal, de szégyelltem magam a teremben. A tömeg jelentős részének fogalma sincs, miért állt fel az utolsó ráadás végén tapsolni, és hogy micsoda pillanattengernek volt szerencsés részese. Olyan gyorsan hagytam el a Müpát, hogy a bácsi futó cuccot is vehetett volna rövidujjú ing helyett, akkor sem ért volna utol, hogy tönkretegye a féltve őrzött és a most megfogalmazott gondolatoktól gondosan elzárt emlékeimet.

Mona Dániel