playliszt

Egy anekdota szerint George Gershwin az európai modern zene több nagyságától is megpróbált leckéket venni. Valamennyien visszautasították.

Állítólag felkereste Arnold Schönberget, aki azzal hárította el a megkeresést, hogy „én legfeljebb egy rossz Schönberget tudnék magából faragni, miközben ön egy hibátlan Gershwin”. Maurice Ravel hasonló szavak kíséretében nem vállalta a lelkes amerikai tanítását: „miért szeretne ön egy másodosztályú Ravel lenni, amikor már most egy első osztályú Gershwin?”. Az anekdotázók fantáziája egészen Stravinskyig röpítette hősünket, aki visszakérdezett: „Mennyit is keres Ön, kedves Gershwin?” „Évente 100 000 dollárt” – szólt a válasz. „Nem adna akkor inkább maga leckéket nekem?” – riposztozott Stravinsky. A kiötlött dialógust még Larry Starr is felidézte egy 2010 végén megjelent Gershwin-monográfiában. Olyan, nagy valószínűséggel nem igaz történetként tálalta, mely érzékletesen jellemzi a pénzfüggő zeneszerzőzsenit (Stravinsky) és az önmagán mindig dolgozni kész, fáradhatatlan self-made manGershwint.

Stravinsky és Gershwin zenéje szólt a Liszt Ferenc Kamarazenekar legutóbbi hangversenyének első részében. A Bázeli Concerto (Concerto in D) valamint hat Gershwin-dal. Bevallom, hogy nem is annyira a műsor, mint inkább a vendégénekes személye miatt vártam már hetek óta ezt a koncertet. A dalokat Harcsa Veronika énekelte. Az énekesnő (így, minden jelző és kiegészítés nélkül: énekesnő) káprázatos volt. Visszafogott, de nagyon expresszív. Egyszerűen énekelt. Természetesen, ám ebben a természetességben volt valami finom rafinéria is. Produkciójának minden pillanatában egyszerre volt jelen a naiv kitárulkozás és a precizitás. Egy Hamupipőkét láttunk, helyesebben egy hercegkisasszony-dívát, aki lefegyverző hitelességgel alakítja Hamupipőkét. Hibátlan intonációval, makulátlan ízléssel, áttetszően világos, szép hangon dalolt: felmutatta minden más produkciójának (ide érteve akár a Tankcsapda-feldolgozás viccét is) aranyfedezetét. Harcsa Veronika vokális technikája nagyon masszív alapokon áll, tévedhetetlenül pozícionál minden egyes hangot, a test valamennyi porcikáját kontrollálva, a szó anatómiai értelmében is belülről, nagyon mélyről énekel.

Hosszan ecsetelhetném a Harcsa Veronika-jelenséget és gusztálhatnám pompásabbnál pompásabb ellentmondásait, miközben a koncertélmény egyetlen mondatban is megragadható: szájtátva, zsibbadtan hallgattam. Azt sem bántam volna, ha rám szakad a BMC koncerttermének mennyezete. Középen egy lány énekel, fehér ruhában, mindenféle ékszer nélkül, ajkán tűzpiros rúzzsal, és egy vonószenekar játszik. Mindenki tudja, hogy közeledik egy jéghegy, jön egy aszteroida, megcserélődnek a pólusok és percek alatt mindent ötven méteres jég borít majd be. De senki sem mozdul, mert ennél szebb utolsó pillanat úgysem létezhet.

A hat dalt két mini-ciklusban foglalva hallhattuk. Az első három (Do it again – Someone to watch over me – Bidin’ my time) hasonló ívet írt le, mint a második hármas (Embraceable you – Summertime – It ain’t necessarily so); mindkétszer finomon meglendült a tempó, az introvertált lírából az út egy felszabadultabb, extrovertáltabb előadói magatartás felé vezetett. Harcsa Veronika még az olyan nagy slágerek terhét is könnyedén viselte, mint amilyen a Summertimevagy Sporting Life frivol prédikációja, az It ain’t necessarily so. Egyszerűségében nagyszerűek voltak a vonószenekari letétek, készítőjének nevét a műsorlap homályban tartotta. A „szemfüles” kritikus azonban belepillantott a kottapultokon „felejtett” szólampéldányokba, innen tudja, hogy a hangszerelésért az első rész koncertmesterének, Tfirst Péternek tartozik köszönettel. A megbűvölt közönség csak egy ráadás után (naná, hogy a Summertimevolt az) engedte el a művésznőt.

Paul Sacher a Bázeli Kamarazenekar fennállásának tizedik évfordulójára (1937) rendelt Bartóktól új művet (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára), Stravinskytől a huszadikra (Concerto in D). Azt hiszem, nem vitatható, hogy a két darab közül melyik a mestermű. Ráadásul a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában a Stravinsky-dolgozat az elvárhatónál szárazabbra, és kissé sótlanra sikeredett. Nem így a teljes második rész, melyet már Rolla János koncertmesteri irányításával (és kissé megerősített elsőhegedűvel) játszott az együttes, benne két Dvořák-darabbal (Nocturne, Op. 40., E-dúr szerenád, Op. 22.). Emlékezetes maradt a szerenád negyedik tétele (Larghetto), melynek hangvétele, tónusa mintha Mahler híres Adagiettóját jósolná. A ráadás természetesen most sem maradt el, búcsú gyanánt egy keringőt hallhattunk a cseh mestertől.

Molnár Szabolcs

(Budapest Music Center, március 9.)