playliszt

Vázolom a helyzetet: vasúti pályaudvar – rozoga pianínó – fülvédős zongorista – Beethoven utolsó zongoraszonátái. Az eredmény pedig: izgalommal teli várakozás, helyszíni csalódások, végül feledhetetlen élmény!

A szombati program igen sűrű volt. Délelőtt a csütörtöki koncert orgonista karmestere, Matteo Messori orgonált a közeli Jaworban. A templom, ahol játszott, egyike a Lengyelországban fennmaradt két fatemplomnak, melyeket a vesztfáliai béke alkalmából építtettek. Az evangélikus közösségnek kizárólag fából szabadott megépíteni ezeket a templomokat, de belül biztosítaniuk kellett ugyanazt a díszítettséget, mint a kőtemplomoknak. A feladat nehéz, az eredmény viszont szemet és lelket gyönyörködtető. A másik „túlélő” a świdnicai Béke-templom, ahol a fesztivál leginkább várt eseménye, Händel Sosarme című operája csendült fel kora esti kezdéssel. A templom belsejéről és hangulatáról, valamint az előadásról hamarosan bővebben olvashattok. Az este tízig tartó opera után átszaladtunk a napot záró pályaudvari koncertre, amiről annyit tudtunk, hogy Marcin Masecki el fogja játszani Beethoven három utolsó (op. 109, 110 és 111) zongoraszonátáját. A pályaudvaron? A mester legkomolyabb, legkomplexebb szonátáit? Egy ilyen nap végén? – merültek fel a kérdések, mindazonáltal volt valami természetes abban, hogy ha valakit, akkor Beethovent biztos, hogy elő lehet adni autentikusan egy pályaudvaron. Valahogy passzolnak egymáshoz.

22:30, pályaudvar, a következő vonat csak 00:27-kor érkezik, addig csak vége lesz a koncertnek… A váróterembe elhelyeztek néhány sor széket, de a helyi padokat is igénybe veszi mind a közönség. A peronokhoz vezető ajtók elé apró pódiumot állítottak, rajta egy meglepően alacsony és rozzant állapotban lévő pianínóval. Nem tudom, mit vártam egy pályaudvari koncerttől, de a pianínó látványa miatt rövid ideig úgy éreztem, amatőr hangszeren amatőr előadást fogunk hallani. Aztán belibbent Masecki a fején… a fején egy hatalmas fülvédő eszközzel. Opcionális első gondolatok: Ó, ne már, mi ez a majomkodás ilyen szent zenéhez?! Zavarja a közönség? Ja, hogy Beethoven süket volt már, mikor ezeket a műveket írta és zongorázta…

Az ötlet egynek jó. Hallunk valakit, aki úgy játszik, hogy csak belül hallja, amit épp leüt a zongorán. Az elképzelés ott hibádzik, hogy Masecki valószínűleg nem hordta a darab betanulása alatt végig a fülvédőt, vagy ha hordta is, kizárt, hogy korábban nem hallotta a darabokat más előadásban. A fülében tehát már kialakult egy hangzás, egy hangkép, és a fülvédős extra inkább csak az előadás látványosságát szolgálta. Vagy mégsem? A játékos nem hallja a közönséget, a neszeket, a köhögéseket, nem befolyásolja az, amit a saját játékából hall. Ez utóbbi furcsán hangzik, de a belső hallására támaszkodva sokkal mélyebb érzelmeket is felszabadíthat egy zenész. Megszűnik körülötte a világ, és teljesen kettesben marad a zenével. Lehet, hogy tovább gondoltam Masecki eredeti szándékát, de az elsőre idétlennek, másodszorra erőltetettnek, feleslegesnek és magamutogatónak tűnő húzás már az első darab elején átértelmeződött bennem. Szóval nemcsak Beethovent lehetne így játszani, mert Beethoven süket volt, hanem bárkit, mert így egészen más, a képzeleteinkben megszólalóhoz talán sokkal közelebb álló zenét kaphatunk.

Térjünk vissza a pianínóra, hiszen végre megszólalt. Tompa, koszos, durva hang… Imádtam! Kihozták Beethovent a szent hangversenytermekből, és betekintést engedtek a pocsék körülmények között alkotó komponista műhelyébe. Masecki olykor (máskor azt mondanánk, megvetendően) püfölte a hangszert, de óriási átélése miatt fel sem merült, hogy elítéljük azért, mert néha állva játszott több akkordon keresztül. Monumentálisat abból, ami van! – Efféle mottóval tudnám megfogalmazni azt a mérhetetlenül szimpatikus kezdeményezést, amit ez a koncert jelentett. Merjük kimozdítani a Beethovenhez hasonló csodabogarakat a sztenderd, finom, úrias közegből. A zene ettől nem lesz kevesebb, nem értelmeződik félre, csupán nem rakódik rá – ha kell, ha nem – a frakk és a felesleges csillogás.

Monumentálisat…: nem kötni kompromisszumokat; nem engedni a művek mélységéből és összetettségéből.

…abból, ami van: nem a hangszer árától, minőségétől várni a megváltást; nem a hely szentségétől függővé tenni a zene megszólaltathatóságát.

És jött a koncert java, búgni kezdett egy pályaudvari gépezet. Zongoristánkat a szokásosnál is kevésbé izgatta a probléma, hiszen nem hallotta. A közönség sem hőbörgött, egy szervező hölgy mégis amellett döntött, hogy az Asz-dúr szonáta utolsó, fúgatételének vége előtt körülbelül egy perccel le kell állítania Maseckit. A perifériájában megjelenő nő meglepte a művészt, de a zavaró tényező megismerése után szeme sem rebbent, azonnal segíteni kezdett. Kivitték a pianínót a váróteremből, letették az első vágány mellé, mindenki fogta a maga székét, kisétált, és röpke öt percen belül folytatódott a koncert. Közvetlen a vasúti sínek mellett! Gyermeki a lelkesedés, de ez mennyire alternatív?! Hatalmas élmény! Sosem tudtam például, hogy a kutyaugatás megy Beethoven zenéjéhez. Pedig nagyon is! Masecki lejátszotta az op. 110 utolsó pár taktusát, majd következett az igazi rock ’n’ roll, a szerző utolsó szonátája.

Bele lehetne kötni Masecki technikájába (lassúak a trillái, nem elég árnyalt a billentése, olykor mellé üt), de minek?! Nem ettől volt jó az előadása, mint ahogy egy technikailag hibátlan zenésznél sem alapvető, hogy csak a technikája miatt lenyűgözi a közönséget. Páran a kerítés, mások a fal tövénél ülnek, a pályaudvar épületének támaszkodnak, körbeállják és –ülik a pianínót. Egy-egy autó elmegy, a kutya ugat. Családias, természetes, barátságos az egész. És mindeközben Beethoven szól. Nem rosszul. Jól. Nagyon jól!

Mona Dániel