playliszt

A zene Oscar-díjasa, a világ egyik legkeresettebb hegedűse… Idén debütált a Carnegie Hallban, nemrég tért vissza Valerij Gergievvel közös szentpétervári koncertjeiről, a nyarat pedig a fesztiváloknak szenteli. Baráti Kristóffal koncertekről, zenészlétről, a közelgő Kaposfestről és a fotózás művészetéről is beszélgettünk. Nagyinterjú.

Belinszky Anna: Júniusban a Marinszkij Színház Zenekarával két koncertet is adtál Szentpéterváron. Ha jól tudom, ez volt az első alkalom, hogy Valerij Gergiev vezényletével játszottál. Mikor kerültél kapcsolatba a karmesterrel, és hogyan született meg a szentpétervári közös bemutatkozás ötlete?

Baráti Kristóf: Mindez egy többéves folyamat eredménye, hiszen Gergievnek a világ egyik vezető karmestereként rendkívül sűrű a programja. Néhány évvel ezelőtt találkoztunk először Baden-Badenben, ahol Verdi Requiemjét vezényelte. Ezt követően többször is volt alkalmunk találkozni különböző koncertjein. A döntő pillanat most januárban volt New Yorkban, amikor a Carnegie Hallban debütáltam és ő is New Yorkban tartózkodott. A színházának rendeztek nagyszabású adománygyűjtő estélyt és erre én is hivatalos voltam. Ekkor döntöttük el, hogy az idei Fehér Éjszakák Fesztiválon fogunk együtt fellépni, de az, hogy pontosan mikor és mivel, csak néhány héttel a koncert előtt derült ki. Eredetileg egy koncertről volt szó, de az ott játszott Csajkovszkij Hegedűverseny óriási sikere után rögtön vissza is hívott egy héttel későbbre: ekkor Mendelssohn e-moll hegedűversenyét és Saint-Saëns Bevezetés és rondó capricciosóját játszottam a vezényletével.

BA: Számos versenygyőzelem és a 2010-es moszkvai Paganini verseny megnyerése óta már nem ilyen megmérettetések határozzák meg a programodat. Milyen szerepet játszott a versenyzés az életedben?

BK: Úgy gondolom, hogy a sok verseny szükséges rossz minden fiatal, szólista pályára készülő művész életében. Minél inkább kreatív és egyéni valaki, annál inkább megosztó is – nagyon nehéz egy-egy verseny zsűrijét úgy meggyőzni, hogy az ember nem a mindenki által elfogadható korrektséggel játszik a színpadon. Én nagyon fiatalon kezdtem a versenyzést, 18 éves koromra már indultam a főbb versenyeken. Ezután kezdődött egy többéves intenzív munka Párizsban, Eduard Wulfsonnal, majd 2010-ben a moszkvai Paganini verseny volt az utolsó versenyem. A versenyzés önmagában nem biztos, hogy sok mindent hoz, de rengeteg szakmai és emberi kapcsolatot lehet általa kiépíteni. Végül is azt hiszem, ez a lényege a versenyeknek.

BA: Ha már kapcsolatépítésről van szó, a fesztiválok is igen alkalmasak erre. Hogyan viszonyulsz hozzájuk, mennyire jutott arra időd, hogy fesztiválokon is megmutasd magad?

BK: Az eddigi pályámon a fesztiválok, bár nem szándékosan, de nem játszottak meghatározó szerepet, ugyanakkor elengedhetetlenül fontosak mind zeneileg, mind emberileg. Úgy tűnik, hogy az idei lesz az első, igazán komoly fesztiválokkal teli nyaram. Ott leszek a legendás Marlboro Fesztiválon, amely az Egyesült Államokban talán a legfontosabb, legrangosabb kamarazenei fesztivál; meghívtak Norvégiába, az Elverum Fesztiválra, amely szintén nemzetközileg elismert, komoly esemény; ezt követi a Kaposfest, majd szeptember elején Sevillába utazom egy ottani kamarazenei fesztiválra. Azt hiszem, hogy most nyáron több fesztiválon fogok részt venni, mint az eddigi pályámon bármikor. A kamarazene az évad folyamán nehezebben kezelhető műfaj, mert a vezető muzsikusok szólistaként folyamatosan koncerteznek, és nagyon nehéz az időpontokat összeegyeztetni. Ezzel szemben a nyári fesztiválok mindenki számára a kamarazenéről szólnak: ideális fórumai annak, hogy az ember élvezze az együtt zenélés összehasonlíthatatlan örömét.

BA: Érzel egyfajta rangsort az életedben a szóló és a kamarazene között, vagy pusztán az említett gyakorlati szempontok azok, amelyek miatt inkább szólistaként hallhattunk?

BK: Azt hiszem, hogy olykor még a zenészek fejében is félreértés, hogy a kamarazene különálló műfaj. Természetesen egy versenymű (elég a koncert plakátjára nézni) a szólistát helyezi előtérbe, de a kamarazenének, mint szemléletnek, a szóló koncertek szempontjából is jelen kell lennie egy művész életében. Nem látok igazi különbséget kamarazene és versenyművek között, ugyanannak a minőségű és szemléletű zenélésnek kell jelen lennie mindkét műfajban.

BA: Szinte minden koncertprogram említést tesz arról, hogy egy 1703-as Stradivari hegedűn játszol. Mennyire határozza meg ez a hangszer a stílusodat, mennyire befolyásolja azt, ahogyan zenélsz?

BK: A hangszer nagyon fontos része a zenélésnek, hiszen míg az énekeseknél saját adottságaik határozzák meg, milyen hangszínt, milyen hangspektrumot tudnak megjeleníteni, egy vonós hangszeresnél egyértelmű, hogy a hangszer nagyon sokat tud alakítani a zenélés stílusán, a játékmódon. Egy ilyen kaliberű hangszer nagyon ki tudja bővíteni a lehetőségek tárházát, spektrumát, és természetesen ez nagyon inspiráló tud lenni. Minél több plusz lehetőség jelenik meg a hangszer révén, annál szabadabban tudja a zenei anyagot is kezelni a művész. Természetesen egy nagy szimfonikus zenekarral, egy nagy koncertteremben arra is szükség van, hogy a hang volumene is nagy legyen.

BA: Egyre meghatározóbb szerep jut a komolyzenében is a marketingnek és a menedzsmentnek. Mennyire érzed úgy, hogy művészként te is egy brand vagy, akit adnak-vesznek a piacon?

BK: Mindenki egy brand. Úgy gondolom, hogy az image talán a koncertszervezők és a zenekarok számára igazán fontos, a szólistáknak kevésbé. Az, hogy mennyire eladható valaki, egyértelműen függ attól, milyen marketing háttér áll mögötte. Ugyanakkor a világkarrier szempontjából az a döntő, milyen nagyformátumú karmesterekkel és zenekarokkal dolgozik együtt a művész, milyen meghatározó koncertsorozatokban-fesztiválokon lép fel. Végső soron a marketing is erre épül. Az, hogy milyen vezető karmesterek karolják fel a fiatal művészt, tulajdonképpen zöld utat ad az összes létező szinten, és innentől kezdve a brand már magától kialakul.

BA: Sokáig élt és sokszor ma is él az a kép a művészekről, hogy ők egyfajta misztikus lények, akik felmennek a színpadra, és valami egészen emberfeletti dolgot művelnek. Mindeközben az internet révén sokkal nagyobb tömegekhez tudtok közelebb kerülni, mint korábban bármikor. Te hogyan érzékeled ezt a távolságot, művészként nehezen megközelíthető és távolságtartó, vagy inkább közvetlen vagy a közönséggel?

BK: Maga a zene egy csoda (ahogy annak idején tanárom, Tátrai Vili bácsi mondogatta), tényleg egy misztérium, hogy hogyan működik, miért működik, miben tud hatásokat elérni egy előadóművész egy sokszor 200-300 éves zenemű megszólaltatásával. A közönség-előadóművész viszony valóban nagyon megváltozott az elmúlt 10-15 évben, pont az internet korszakával. Sok művésznek van blogja, facebook rajongói oldala, ezek révén folyamatosan közel tud kerülni, vagy közel tud maradni a közönséghez, és ez nagyon fontos. Az a kép, ami még talán a Richter-korszakból él, hogy a művész szótlan, mogorva ember, aki csak önmagával és a zenével van elfoglalva, ma már nagyon oszlófélben van. Azt hiszem, hogy amennyire lehet, mi azért normális emberként élünk (a magunk módján). A család mindenki életében előbb-utóbb jelen van, jelen lesz, ugyanúgy el kell, hogy szaladjunk vízumot intézni, vagy a postára csekket befizetni, ugyanúgy összejövünk néha meginni egy pohár sört… A művészek ugyanolyan emberek, mint bárki más (sőt…), azzal a különbséggel, hogy amint elkezdünk a zenével foglalkozni, és föllépünk a színpadra, más szférába kerülünk, és ebbe a szférába próbáljuk meg a közönséget is behozni.

BA: Ha már szóba hoztad a családot, olvashatjuk rólad, hogy gyerekkorodban Venezuelában éltél. Milyen hatással voltak rád (vagy akár vannak ma is) az ott töltött évek?

BK: Venezuela egy teljesen szokványos latin-amerikai ország, annak minden előnyével és hátrányával. Az emberek nagyon nyitottak, imádják a zenét, imádják a táncot, imádják a fiesztát. Minden ráér, jó idő van, jó a kaja… Ez a fajta laza és nyitott szemléletmód úgy gondolom, hogy valamennyire rám ragadt. Most nem akarom a kontrasztokat felsorolni, vagy felvázolni a különbségeket az európai, vagy magyar mentalitással szemben, de azt hiszem, hogy ez a szemléletmód itt Európában ritkább. Az talán még erősebb impulzus volt, hogy édesanyám is hasonlóan nyugodt, derűs ember (nincs is jó magyar szó a serenity-re). Úgy gondolom, hogy minél erősebb a választóvonal a mindennapi problémák és az ember saját lelki világa között, annál jobban tud működni valaki Ez az én esetemben viszonylag világosan jelen van, és ez részben venezuelai éveimből fakad.

BA: Kis korod óta éjjel-nappal zenével foglalkozol. Megfordult a fejedben valaha is, hogy mást csinálj? Van esetleg olyan, hogy felkelsz, és úgy érzed, hogy eleged van a hegedülésből?

BK: Hogy lehetne az embernek elege abból, amit imád? A zene lelki utazásokat tesz lehetővé, nagyon sokféle emóciót, intellektuális tartalmat közvetít, koroknak és embereknek a tükrét tárja elénk. Amikor mondjuk egy Brahms-szimfóniába kicsit belelát az ember, foglalkozik vele, és megpróbálja megfejteni, miről is szólhat, mit is akar mondani Brahms, akkor óhatatlanul elkezdi látni, vagy inkább érezni a szerző lelkületét. És ez hihetetlen folyamat, ami tele van izgalommal, energiával, kreativitással, alázattal. Ha valaki ezt szereti csinálni, nem is merülhet fel,hogy ez valamiért fárasztó, vagy nem jó. A dolognak az összes többi része az, ami az embernek néha a könyökén jön ki: reptér, security check-in, check-out, utazás, telefon, szállodák, alvás, gyakorlás, és azután ugyanez visszafelé, sokszor csupán egy-két napos szünetekkel (vagy annyival sem). Ez a része nyilván nem egyszerű, de mindig ott van az az energia, amit az ember a színpadon és a felkészülés során kap, és azt hiszem, hogy egy művész számára ez a legfontosabb, ez tartja életben, ez tartja mozgásban, ez tartja fejlődésben. Innentől kezdve szóba sem jöhet, hogy azon gondolkodjon, fárasztó-e ez, vagy sem.

BA: Nemrég robbant be az életedbe a Kaposfest. Mi a legnagyobb kihívás, amit a fesztivál jelent?

BK: A legnagyobb kihívás annak a feldolgozása volt, hogy egy kedves kollégánk, Kokas Katalin által felépített és nyilvánvalóan a szívén viselt fesztivál művészeti vezetését kellett elvállalnunk annak érdekében, hogy a fesztivál ne kerüljön veszélybe, ne fenyegesse a megszűnés veszélye. A kívülálló azt hihetné, végül is nagyon kényelmes szituáció, hogy valaki felépít egy fesztivált, mi pedig ezt a sikeres, jól bejáratott rendezvény átvesszük. De ez egyikünk számára sem volt egyértelmű, laza érzés, hanem nagyon keserves és nehéz döntés volt. Az az érték, amit a Kaposfest képvisel Magyarországon (ahol a vidéki városokban a kulturális élet eleve sokkal több nehézséggel küzd), abszolút felelősséget is jelent egy művész számára. Fontos, hogy ez tovább éljen, és a lehető legjobb minőségben éljen tovább. Egyébként pedig azt hiszem, hogy a kihívás ugyanaz, mint bármely feladatnál, hogy tudásunk és képességünk szerint a munkát a legmagasabb színvonalon lássuk el, és olyan szemléletű és kvalitású  zenészeket hívjunk, találjunk, akiket személyükben is garantálják, hogy a fesztivál minősége különlegesen magas legyen.

BA: A meghívott előadók közül mindenkit „kipróbáltatok” már, tehát játszottatok korábban együtt, vagy vannak olyanok, akikkel most fogtok először találkozni?

BK: Március végén merült fel először annak a lehetősége, hogy szükség lehet ránk Kaposvárott. Ekkorra a legtöbb művész már eldöntötte, mit vállal, mit nem vállal nyárra, mikor megy nyaralni. Az, hogy ennek ellenére próbáljunk meg találni egy fesztiválra való kiváló zenésztársaságot, elég merész gondolat volt. Az, hogy ez sikerült, sokban köszönhető impresszáriónknak, Körner Tamásnak és Pisti gazdag fesztivál múltjának és kapcsolatrendszerének. Nagyon sok olyan művész mondott igent (nem ritkán lemondva más kötelezettségeit), aki a legmagasabb minőséget képviseli. A legtöbbjükkel már játszottunk együtt alkalmanként, vagy rendszeresen. De érkeznek Kaposvárra olyan nagyszerű művészek is, akikkel még nem volt alkalmunk együtt szerepelni.

BA: Mekkora szerepet vállaltok művészeti vezetőkként a kaposvári koncertprogramban?

BK: Igyekeztünk egyfajta bemutatkozásként is alakítani néhány műsort (így a nyitókoncertet), de nem szerettük volna, hogy mi legyünk a középpontban. Előfordult, hogy át kellett hidalni a rövid időből adódó nehézségeket, ilyenkor egy-két helyre mi ülünk majd be. Mi ezt úgy fogjuk fel, hogy alapvetően nem rólunk szól a fesztivál, ugyanakkor nyilván szívesen játszunk az általunk összeállított műsorokban kamarapartnereinkkel és a meghívott művészekkel. A program sokszínű, a fesztivál műsorpolitikája abszolút demokratikus: mindenki azt játszik, amit a legjobban szeretne, a legtöbb zenész szólistaként, kamarazenekarral is felléphet, a koncertek harmonikusan kapcsolódnak egymáshoz.

BA: Eddig szinte csak a zenéről beszéltünk, de sokan tudják rólad, hogy fotózol és repülsz is. Mi az, ami megfogott ezekben?

BK: A fotózás valamilyen értelemben ellenpólusa a zenének. A zene sokszor az időtlenségről szól, vagy az idő folyamatát szemlélteti. A fotó ezzel szemben egyetlen pillanatot örökít meg, bár sokszor megjelenhet az ember fejében az is, ami a pillanat előtt vagy után lehetett. Ilyen szempontból sokkal intuitívabb, sokkal szabadabb művészet. A fényképezés során nagyon fontos a felesleges elemek kiszűrése, tehát hogy úgy helyezze el az ember a kompozícióban a dolgokat, hogy a kattintás előtt próbálja megtalálni fejben, mi az, ami megfogta a látványban. A zenében sokszor ehhez hasonlóképpen kell gondolkodni: tudni kell mi a fontos, mi a kevésbé fontos, mit kell jobban megmutatni, mit lehet picit elereszteni.

A repülésre az utóbbi három és fél évben sajnos nem jutott időm. Tavaly viszont egy zenekari turnén éppen egy kis repülőtér mellett volt a szállásunk és az utolsó koncert délelőttjén volt alkalmam egy brácsás és egy bőgős kollégát elvinni repülni. Gyönyörű hely volt, Donaueschingen felé, a svájci határhoz közel, a legdélebbi részén Németországnak. Egyórás túra volt és a pilóta, akinél befizettük a sétarepülést, engedte, hogy végig én vezessem a gépet. Számomra ez a hosszú kihagyás után óriási élvezet volt.