playliszt

Kaposvár, 21 fok, eső – a Franck még mindig tart! Tartson is sokáig! Dübörög a vadromantika, brekeg bennünk a gumicukor béka. Ilyen ez a hétfő este.

Kezdjük a békákkal, talán az szorul a leginkább magyarázatra. A Kaposfest szervezői egy-egy tégely gumicukor békával lepték meg a hallgatókat, amikor is azok Haydn D-dúr („A béka”) vonósnégyese után kifelé sétáltak a koncertteremből. A Gringolts kvartett gondoskodott arról, hogy az előadás hű legyen a cím szellemességéhez. Ez volt az első vonósnégyes az idei fesztiválon, s minthogy a műfajt a kamarázás abszolút csúcsaként emlegetik, óvatos választásnak tűnt Haydn-darabbal kiállni. Ám mindig kiderül, hogy az óriási életművet hátrahagyó nagymesterek is nagymesterek, csak az olykor egy kaptafásnak tűnő művek kellően értő előadást igényelnek ennek bizonyításához. A 2008-ban alakult kvartett a nyolc évnyi közös munkát éreztetve, de a fesztiválhoz dukáló meglepetésszerű effektusokkal tarkítva szólaltatta meg a művet. Bécsi klasszikához illő szabályosság és pontosság jellemezte játékukat, miközben bátran kezelték a szüneteket, a hangerőt és a tempóingadozást. Vidám, precíz csapat, akik a fesztivál során még sok más tulajdonságukat is megvillanthatják. Ahogy tették is ma délelőtt Bartók 3. vonósnégyesében.

Szegény Kirill Troussov a vasárnapi Chopin-zongoraverseny kapcsán nem sok jót kapott tőlem, de itt volt a lehetőség, hogy megmutassa, milyen fából faragták azt a híres 1702-ben készült Stradivarit és őt magát, milyen zeneiség, milyen érzékenység rejlik benne, ha nem egy kamarazenére alkalmatlan zenei anyagot kell tolmácsolnia. Ő kezdte a hétfő esti hangversenyt, Mendelssohn 1838-ban hegedűre és zongorára komponált F-dúr szonátáját adta elő Julien Quentin közreműködésével. A darab alkalmas a hegedűs lírai, drámai, virtuóz és letisztult oldalának bemutatására. Az az igazság, hogy „Brodsky” hibátlanul szól, ezt a délelőtti bemutatón Baráti Kristóf is bizonyította. Sőt, Troussov sem vétett világosan meghatározható hibát: gikszer, ritmikai vagy intonációs pontatlanság nélkül nyomta végig a szonátát. Nem puszta szlengből használom a „nyomta végig” kifejezést. A hegedűművész láthatóan élvezi az instrumentumból kiömlő hangot és azt is, hogy a darab nem okoz neki technikai nehézséget. Ennek eredményeképp viszont egy ennyivel megelégedő, a hangokat tovább nemigen gondoló, virtuozitás-centrikus, már-már felületes hangást kaptunk. Julien Quentin pedig vagy nem tudott mit kezdeni ezzel a játékmodorral, vagy a kevés próba miatt volt oly visszafogott, mindenesetre nem tudta kibillenteni Troussovot.

A szünet után egy teljesen ellentétes produkció következett. Az ugyanabban a Chopin-zongoraversenyben meggyőzően zongorázó Nelson Goerner és az Eduard Wulfson által délelőtt a világ legjobb csellistájának kikiáltott Várdai István César Franck A-dúr szonátáját játszotta, melyet maga a szerző dolgozott át hegedű-zongorából cselló-zongorára. Óriási hírem van: Várdai István tud hibázni. Ez borzasztóan megnyugtató tény, mert megcáfol egy csomó transzcendenssel operáló elképzelést vele kapcsolatban. Azt mondják, az igazán nagy művészek mindig vétenek valami apró hibát a művükön, különben megháborgatnák a tökéletesség isteni kizárólagosságát. A hatalmas fortissimókba beférkőző plusz hangok vagy a piano szakaszokba véletlenül beleszóló üveghangok a megszokottnál többször előfordultak. De kérdem én tiszteletteljesen: kit érdekel?

Nem hogy zavaró, egyenesen magával ragadó volt, ahogy az átszellemült csellóművész a darab hevében emberi erőfeszítésre utaló nyomelemekkel színezte lenyűgöző előadását. Sterilitás, óvatos, biztonsági játék helyett egy bevállalós, őszinte darabot hallottunk. Goerner pedig azonnal rá tudott hangolódni erre a világra. Már az testtartásán látszódott, hogy uralja a hangszert: vállból és karból indított minden akkordot, laza csuklóval, minden túlmozgás nélkül szórta az oktávokat, és elképesztően széles dinamikai skálát járt be. Megtámogatta Várdai játékát, és osztozott vele a zenei kihívásokban. A bogár-rovar mondásból kiindulva pedig a tanulság: a tökéletes előadásnak nem feltétele a hiba, de a hibátlanság önmagában kevés a tökéletes produkcióhoz.

Mona Dániel

fotók: Mózsi Gábor