playliszt

Tegnap elhangzott Sáry László Remek hang a futkosásban című műve a Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál keretében. A rendező Balázs Zoltánnal és a zenei vezető Rozmán Lajossal készített interjú első fele itt olvasható. A folytatásban műfaji kérdésekről, a közönségről és a próbák menetéről beszélgettünk.

Hózsa Zsófia: A Remek hang a futkosásban műfaji megjelölése „félig komoly opera”. Mit jelent ez az Önök számára?

Balázs Zoltán: Félig kell „csak” komolyan venni. Az ember merjen bohóckodni, merje kifigurázni a maga fontosságát a világban, merjen fittyet hányni! Örkény szerint a groteszk az, ha terpeszben állok, átnézek a lábaim között, és fejjel lefelé látom a világot – hát, ez a félig komoly opera. Itt nem az a fontos, hogy gyönyörű öltönyökben, meg nagyestélyiben, tökéletes illatfelhőbe burkolózva adják elő a művet, úgy, hogy meghatódjunk ennek a fantasztikus összjátékán, és elismerjük, hogy micsoda munka, felkészülés, tudás van benne, milyen felemelő este volt ez így együtt… Azt kell elérnünk, hogy a nézőnek kedve legyen egy picit huncutkodni, mögé látni, összenézni, összesúgni, tapsolni egyet jókedvében, részt venni az általunk ajánlott játékokban. Tehát az egésznek van egy, a szó nemes értelmében vett „naiv művészeti jellege”, egy gyermeki lelke. Ezt kell nekünk valahogy kibogozni a sok komolyságból, miközben a feladat rettenetesen bonyolult, elképesztően igényes, gazdag, személyes és ravasz. Nekünk a könnyedségét és az örömeit kell megmutatni.

HZS: Mi a közönség szerepe ebben a játékban? Mit várnak Önök a publikumtól?

BZ: Mindenképp aktív részvételt! A meddő művészetnek nincs jövője. Az, hogy nekünk jó, az senkit sem érdekel. Nekünk természetesen jó! Persze az igazán jó az, ha másoknak is jó, ha nekünk jó. (nevet)

Rozmán Lajos: Éppen ezért tartunk workshopot az előadás előtti napon. Sáry László Kreatív Zenei Gyakorlataiból tartunk a szereplőkkel egy kötetlen bemutatót, ritmus-játékokkal, szórakoztató feladatokkal, ahol mindenképp számítunk a közönség részvételére. Ez ugyanaz a viszony, mint a könyvé és az olvasóé. Nem hiszem, hogy van értelme könyvnek olvasó nélkül, nem hiszem, hogy van értelme színpadi játéknak a nézők jelenléte és továbbgondolása nélkül. Az ember fölkínál egy csomó mindent a nézőnek arra, hogy továbbgondolja, hogy elkezdjen vele játszani, spekulálni. És aztán, hogyha elég ilyen pillanatot kap, és elég jól él vele, akkor másnap egy kicsit könnyebb lesz az élete, és ő is jobban gazdálkodik talán a dolgaival, lehetőségeivel.

BZ: Butaság lenne Weöres Sándor gyermeki képzeletét és a felnőtteket gyermekké tevő attitűdjét, vagy a világhoz való hozzáállását felnöveszteni. Ő mindig gyerek maradt, és a művészet egyik biztos bázisa az, hogyha azt gyermekek művelik nagyon okosan, jóízléssel és tudatosan. Akkor a néző is egy gyermeki pozíciót tud elfoglalni…

RL: …hogyha jól kínáljuk neki. A kihívásra visszatérve: az volt az egyik legnagyobb kihívás, hogy ezt az anyagot, ami olyan gyermeki lélekkel született, mint Weöres lelke és Sáry László lelke, az előadók is csak tiszta, hiteles gyermeki lélekkel közvetíthetik. A felnőttkor infantilizmusa már nem fér ebbe bele, mert a gyermek játéka tiszta, önfeledt, kíváncsi, érdeklődő, sosem fárad el… Ezt felnőttként visszaidézni, valódi kihívás.

HZS: Most éppen a Maladype Bázison vagyunk, itt zajlanak a próbák, és a társulat legtöbb előadása is. Egy polgári lakás, díszletek nélkül, reflektorok helyett a nap süt be az ablakon… Hogyan hat ez a környezet a készülő előadásra, fontos-e, hogy éppen itt zajlik a felkészülés?

BZ: Itt nincs mit hazudozni. Nem is lehet hazudozni. Beesik az eső, ha éppen ránk szakad az ég, a szomszédok itt vannak fölöttünk, alul sütnek-főznek a kávézóban, részegek felordítanak, ez mind része az életünknek. És a Remek hang a futkosásban, az egy nap tizenkét változata. Tehát része az életnek. Ez a legideálisabb helyszín, hogy egy ilyen anyagot életszerűen dolgozzunk fel. És reméljük, hogy amikor steril fekete falak közé kerül egy színházba, akkor sem szűnik meg élni.

HZS: A darab librettója Weöres Sándor Téma és variációk című verse – valójában egy szójáték, tehát nincs cselekménye. Kibontakozott-e mégis valamilyen történet az operából a próbafolyamat során?

BZ: Nézze, ez olyan, mint egy mise. Együtt vagyunk ott, ugyanakkor egyedül, magányosan. „Nyilvánosan vagyunk egyedül.” Ez a műfaja, ez a cselekmény. A pap mindig ugyanazt mondja, mindig ugyanott emeli fel a misebort, mi is ugyanazt mondjuk, és mégis minden mise más. A „nyilvánosan vagyunk egyedül” élménye egy folyamatos karbantartó mozgást jelent, belül is, kívül is. Tehát van esemény, bármiféle klasszikus történetmesélés nélkül: az, hogy együtt vagyunk – és ez a néző által tovább él.

RL: Nagyon szép volt megélni a próbafolyamatban, hogy az igazi események gyakorlatilag a konkréton túl kezdődnek. Abban a pillanatban, hogy az ember részévé válik egy játéknak, ami teljesen absztrakt, adott esetben halandzsa nyelven történik, a képzelet teljesen szabadon száll. Sokszor megkapjuk a kérdést egy kimondhatatlan nevű együttes lévén, hogy miért egy ilyen név, de pont erről van szó: egy kötött képzettársítás nélküli, a fantáziát szabadon hagyó játékképletről, amire az egész rendszer föl van építve.

BZ: A néző fogja a saját történetét megrajzolni ezekből. Remek beszélgetéseink voltak a próbán „zik”-ekkel, „és”-ekkel, „han”-okkal, amik semmit sem jelentenek, és mégis tökéletesen meg tudtunk velük beszélni egy szituációt. Föloldódott az a feszültség, amit az ember a pontos megfogalmazással kelt, meggyőzve a másikat az igazáról.

HZS: Visszatekintve korábbi munkáikra – hiszen mindketten dolgoztak már együtt Sáry Lászlóval, illetve Weöres-szöveggel is – mihez áll közel ez a darab, melyik munkafolyamattal vagy élménnyel állítható párhuzamba?

BZ: Nem akarom párhuzamba állítani semmivel. Értelmetlen lenne, mivel én állandóan a változásra törekszem. „Új műsorhoz új férfi kell” – új tartalomhoz új forma kell. Ezt a szemléletet sokan nem szeretik Magyarországon, de én úgy gondolom, hogy minden forma. Ahogy Ön ott ül, ahogy én ülök, ahogy ő: ez három különböző forma. Kifejez egy-egy tartalmat belülről, de tudomásul kell venni, hogy a látható és a nem látható állandó bizonytalanságban tartja a külső figyelőt. Tehát semmilyen korábbi előadást nem szabad ehhez hasonlítani, de tény, hogy vannak hagyományok a színházunkban, amelyek átörökíthetőek, például a Sáry Lászlóval közösen létrehozott Theomachiából, a Négerekből vagy az Empedoklészból… Rengeteg munkát tudnék felsorolni, ahol a közös nyelvezet már kialakult, de mindegyikben másképp. És gondolom, ezzel Lajos is így van…

RL: Szerintem szörnyű, ha megfelelések vannak a munkában. Egyik helyzet ezt szüli, a másik helyzet azt, és ez egy természetes folyamat, ahogy semmilyen életszituációnkat nem ismételjük meg.

HZS: Számíthatunk-e további előadásokra, vagy későbbi együttműködésre a szombathelyi bemutató után?

BZ: Mindig arra kell figyelni, ami van. Ennek az előadásnak lesz néhány vidéki állomása, például Miskolc, Pécs, Eger, utána ősztől Budapest.

HZS: Önök gyakran szerepelnek külföldön is, talán határainkon túlra is eljuthat ez a produkció?

BZ: Adja az ég! Törekszünk rá, nálunk ez természetes, hogy amit itthon játszunk, az előbb-utóbb külföldön is megjelenik. Folyamatos változásban van körülöttünk a világ, úgyhogy meglátjuk, hogy hol lesznek érzékenyek erre az anyagra. Mivel az előadás nyelvezete univerzális, biztos, hogy könnyen integrálható bármilyen kultúrába.

RL: Az opera egyébként egy fantasztikus műfaj, csak a világban akkora méretekben zajlik, hogy a kidolgozottságra szinte esély sincs. Régen hónapokig, fél évig tanultak egy operát, adott esetben egy egész színházat húztak fel – ugye Bayreuthban – egy bizonyos stílusnak, egy műfajnak, ahol annak kell élni.

BZ: Most öt színházat bontanak le nálunk annyi idő alatt, mire egy operát betanulnak. Ennyit változott a világ. Régen egy opera kedvéért húztak fel egy színházat, most egy opera bepróbálásának ideje alatt lebontanak ötöt…

HZS: Utolsó kérdés: mi volt a kedvenc mozzanatuk a darabbal való munka során?

RL: Idejöttünk mindenféle előzetes tapasztalattal, vélt és nem vélt tudással. Amikor Zoli ezt kezdte puhatolni, és engem kérdezett, hogy mit tudok, az első, amit mondtam, hogy én tudom mozgatni a fülemet… Tehát nekem jelen pillanatban, amikor itt ülök, az a legfontosabb tudásom, hogy tudom mozgatni a fülemet! Még mindig nem tudom, hogy a darabban lesz-e erre szükség, de mindenesetre ezt így kell elképzelni.

BZ: De talált egy társat is, aki tudja mozgatni a fülét, úgyhogy ők most egy „fülmozgató duó” lesznek.

RL: Igen… Szóval ennyit a fontosságról.

BZ: Ámen!