playliszt

Ősszel néhány napra énekszótól lesz hangos a Zeneakadémia, és a nemzetközi operaélet legnagyobbjai fognak nyüzsögni a Liszt Ferenc téri épületben: ismét megrendezik a Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt. Előkészületekről, újításokról, a hazai operavilágról, tanításról és magánéletről is beszélgettünk a verseny megálmodójával és névadójával, Marton Évával. - 2. rész

Hózsa Zsófia: Ön egy művész számára nagyon nehéz helyzetből tudta elindítani páratlan karrierjét. Ma jóval egyszerűbbnek tűnik az indulás egy fiatal számára, mégis sok buktatót rejt. Hogyan lehet erre felkészülni, vagy felkészíteni valakit? Mire kell különösen odafigyelni a siker felé vezető úton?

Marton Éva: Sajnos nincs recept, ez egyénenként változó. Az egész operai miliő megváltozott az utóbbi évtizedekben. Most rögtön, és mindent akarnak, türelmetlenek, megfontolatlanok a fiatalok. Mi sokkal szelídebben csináltuk ezt az egészet. Akinek olyan hangja van, amiből kevés van a piacon, természetesen könnyebben el tud helyezkedni. És persze fontos figyelni arra, hogy miket játszanak éppen, magam is igyekszem az aktuális repertoárdarabokból választani a növendékeim számára. Az ember az életre készítse magát, ne a négy fal közé. Természetesen nagyon fontos a kitartás, ami csakis rajtunk múlik, és az, hogy a mai szabad, nyitott világ adta lehetőségeket megfelelően kihasználjuk – sajnos sokan nem tudnak ezzel mit kezdeni.

HZs: Sokan a versenyeket tartják a legjobb lehetőségnek, ugyanakkor egyre többen vitatkoznak is ezzel az állítással. Önnek, mint a versenyéletben járatos művésznek, mi a véleménye erről?

MÉ: Attól függ, milyen versenyről van szó. Semmiképp sem a pénznyeremény miatt kell elmenni, elsősorban az számít, hogy milyen tagokból áll a zsűri. A versenyélet olyan, mint egy kis börze: mindenki keresi a fiatal, tehetséges énekeseket, muzsikusokat, aki pedig megtetszik valakinek, biztosan kap fellépési lehetőséget. Ami viszont sokkal fontosabb ennél: az ember hajlamos a valóságnál többet képzelni magáról, amikor azonban cselekednie kell, kiállni és élesben teljesíteni, összehúzza magát és a nagy oroszlánból kis nyuszi lesz. A versenyzés tehát a legjobb alkalom az erőfelmérésre, tapasztalatszerzésre.

HZs: Nem tudom elképzelni, hogy Ön bármilyen helyzetben – akár fiatalon, pályakezdőként – összehúzza magát…

MÉ: Valóban nem… Én kétszer kaptam versenyrészvételi lehetőséget: az egyik az Erkel Ferenc énekverseny volt, de éppen akkor engem írtak ki az Operaházba Tosca szerepére, ezért visszaléptem. Sokan felhördültek, mert engem találtak esélyesnek a győzelemre, de a férjem, aki mindig jó tanácsadóm volt, azt mondta: az a cím egy egyszeri dolog, a pénzt elköltöd – nem sok marad belőle. Toscával azonban sokáig, és nagyon sok helyre el tudsz jutni. Így is lett. Valóban rengeteg ajtót ki tudtam nyitni a Toscával a világ minden táján. Később pedig egy Enescu-versenyen vettem részt Bukarestben, ami sajnos szomorúan végződött, hiszen a románok már akkor sem voltak a legjobb barátaink. Egyszerűen kirúgtak minket, magyarokat, mint a huzat. Tudomásul vettem, és elhatároztam, hogy többet ott nem fogok énekelni. Nem is énekeltem.

HZs: Egy korábbi interjújában azt olvastam, hogy 29 évig nem volt „igazi” szabadságon. Mikor tudott pihenni? Volt egyáltalán valaha szabadideje?

MÉ: Nagyon szerencsés alkat vagyok, mindig a következő darab próbaideje alatt pihentem ki magam, illetve nem mindig ugyanazokat a darabokat énekeltem, így volt egy változatos folyamata a munkámnak. Maga az előkészítés pedig ajándék volt a számomra. Egy-egy produkciót úgy éltem meg, mint a karácsonyt: kaptam egy ajándékot a karmestertől, egyet a rendezőtől… Sohasem volt teher, amit csinálok, és ez a legfontosabb. Az embernek mindig okozzon örömet az elfoglaltsága. Egy este alatt pedig nem lehet egy szereplő teljes karakterét átélni és átadni, hiszen túl rövid az idő. Ezért minden alkalommal úgy léptem színpadra, hogy kitűztem egy irányt, amit megformáltam – így próbáltam változatossá tenni az életem. És persze ott volt a két gyermekem, ha csak tehettem, velük voltam a nap huszonnégy órájában. Bolondoztunk, bicikliztünk, úsztunk, kirándultunk… Azért volt életünk. És nagyon szép életünk volt!

HZs: Férjében pedig tökéletes társra talált ehhez a gyönyörű élethez, aki mindenben támogatta Önt.

MÉ: Egy művész számára nagyon fontos, hogy legyen valaki mellette, aki tisztábban lát, mint ő maga, aki a művészetével van elfoglalva. Valaki, aki reálisan látja az összefüggéseket, aki nyugtat, simogat, aki megmondja az igazat. Néha furcsa szembesülni ezzel, én is meghökkentem sokszor, de utána megfontoltam, és persze rájöttem, hogy igaza van. Minden nőnek, minden férfinak kell egy társ, akiben maximálisan megbízik. Van, akinek barátai vannak. Nekem kevés barátom volt az életemben, nem volt rá időm, az a kevés azonban nagyon stabil. A hazaikon kívül van Londonban, Barcelonában, Milánóban, Németországban és Amerikában is. Megvan az a kis csapat, akikre mindig számíthatok. De a legfontosabb a férjem.

HZs: Ilyen példás magánélet és karrier mellett mindig is rengetegen irigykedhettek Önre…

MÉ: Sohasem gondoltam rá! Amikor színpadon voltam, azon az estén, abban a színházban az enyém volt a darab. Nem törődtem azzal, hányan és hogyan énekelnek, és eszembe sem jutott bármi rosszat gondolni vagy mondani másról. Az mindig visszaüt a színpadon.

HZs: Néhány éve visszavonult a szereplésektől. Hogyan éli meg az új életszituációt? Nem hiányzik a színpad?

MÉ: Korábban sosem gondoltam arra, hogy egyszer befejezem az énekesi pályát és a vele járó életmódot. Gyönyörű volt, ezért nehéz volt megválni tőle, de már nem hiányzik. Becsuktam az ajtót, és most másnak élek: emberekkel foglalkozhatok. A pályám során mindig egy különálló, elit csapattal voltam körülvéve, ha lement a próba, mentem haza tanulni vagy pihenni. Nem is tudtam, hogy milyen valóban itthon lenni és élni az életet, de megmondom őszintén, irtózatosan élvezem!

HZs: Szokott még énekelni, legalább kedvtelésből?

MÉ: Kedvtelésből nem. Az órákat végigéneklem, az elég nekem. Hét növendékem van, reggel 9-től 4-ig, utána már rekedt vagyok.

HZs: De zenét biztosan szokott hallgatni…

MÉ: Csak klasszikus zenét. Nagyon szeretem Lisztet – azt hiszem, nálam csak a zongoristák szeretik őt jobban. Augusztusban a Magyar Művészeti Akadémia keretein belül előadtuk a Szent Erzsébet legendáját a megújult Vigadóban, ott, ahol a zeneszerző maga vezényelte azt 150 évvel ezelőtt. Fantasztikus élmény volt! De nagyon szeretem még Strausst, Wagnert, Verdit, Puccinit, Mozartot… És Bachot is! Borzalmas vagyok… (nevet) A jó zenét szeretem.