playliszt

Beethoven-szimfóniák kamaraegyüttesre? Milyen fantasztikusan posztmodern ötlet! Hiszen az átirat: értelmezés; az értelmezés: újraalkotás. És hát persze az egész folyamatban ott van a nyitott mű, a lezáratlan és kontextusaiban újra- és újra megszülető opusz nagyon is friss és kortárs gondolata. Az már csak hab a tortán, hogy milyen bájos, ahogy diszkréten megbújik mindemögött a cinikus takarékosság: csókolom, nemhogy egy egész zenekart, de még a karmestert sem kell megfizetni! Márpedig a mai pénzpiaci helyzetben nem lehet elég elővigyázatos az ember.

Mindent összevetve, pompás és nagyon is mai dolog ez az elképzelés. Kivéve, hogy a mondott átiratok mind a szerző korában keletkeztek; olyannyira, hogy a második szimfóniát maga Beethoven tette át zongorás trióra. A korban ez egyébiránt is egy gyakorlat volt, minekutána akkoriban még nem volt hangrögzítés, a társadalom nagy részének pedig sem zenekara, sem pedig a zenekar (és a hangtömeg) befogadására alkalmas tere nem volt az otthonában (olyan körülmények ezek, amelyek valahogy nem nagyon akarnak azóta sem változni), ugyanakkor szerették a házi kamaramuzsikálást: így hát kézenfekvő volt, hogy a népszerű zenekari darabokat különféle együttesekre átírják, és ilyen formán hallgassák és játsszák a hangversenytermeken kívül őket.

Az ötlet, hogy az eredetileg nem hangversenytermi előadásra szánt darabokat ezúttal igenis hangversenyteremben szólaltassák meg, már tényleg minden gúnyolódás nélkül hívható posztmodernnek is. Beethoven szimfóniáiról a zenész– és a komolyzenében elmélyült koncertlátogató közvélemény egyhangúlag állítja, hogy egy magára valamit adó embernek oda-vissza kell őket ismerni. Vagy, egy, közösségi portálokon keringő fotón Esterházy Péternek (vö. posztmodern) tulajdonított mondatot parafrazeálva: egy bizonyos szint fölött már nem süllyedünk az alá a bizonyos szint alá, hogy nem ismerjük őket, egytől-egyi kilencig. A komolyzene versenyképessége egy manapság állandóan napirenden lévő kérdés; és ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy a legfontosabbak között számon tartott műveket lehet-e relatíve takarékos és könnyen szállítható, sokféle térben, akár intimebb, közvetlenebb környezetben is működőképes előadásban hallgatni. Másfelől, mindazok, akik már ismerik a szimfóniákat, érdekes és releváns élményekhez juthatnak így, amelyek gazdagíthatják és bővíthetik a művekkel való viszonyukat, a róluk való élményeiket. Harmadrészt, ezek az átiratok a ma már talán megkerülhetetlen historikus megközelítés szempontjából is rendkívül értékesek, hiszen valamiféle betekintést nyújtanak abba, hogy vajon ott és akkor, a művek születésének idején hogyan hallották, hogyan értették a zenét és konkrétan ezeket a műveket – azaz, a posztmodern által olyannyira kedvelt narratív megközelítést is bevontuk ugyanezen füst alatt a projektbe.

Persze, egy ötletet meg is kell valósítani, és ez lesz az igazi próbája a pudingnak: amikor a közönség, kortárs kapitalistául szólva, elfogyasztja a koncertet. Ekkor derül ki, hogy mennyire tudnak ezek a művek hangversenytermi szituációban működni; hogy mennyire tudják felidézni és visszaadni az eredetijük élményét; hogy van-e érdekes és releváns mondanivalójuk amellé, amit a zenekari változatból már mindannyian kívülről fújunk.

Előre lelövöm a poént: alapvetően nagyon jól működtek számomra az átiratok, nagyrészben sikerült hozniuk azt az élményt, amit én a „Beethoven-szimfóniák” szókapcsolathoz társítok. Különösen jól éreztem magam azoknál a daraboknál, ahol nem csak egy hangszercsaládból származtak a kamaraformáció résztvevői, így például a zongora-vonós kamarák számomra kifejezetten komplett és hiteles hangzásvilágot tudtak teremteni. Az egynemű változatokról az volt a benyomásom, hogy a beethoveni hangszerelés drámaiságát, a váltások intenzitását és a színkombinációk vonalait kevésbé tudják megmutatni; ez kevésbé zavart a hatodik szimfóniánál, de kifejezetten rosszul esett például a hetediknél. Az ugyanakkor mindegyik darabra áll, hogy a formálás és a kifejezés szinte teljes gazdagságát meg tudták mutatni éppen olyan tisztán és érthetően, mint ahogy a szimfóniák zenekari hangzásából hallani és érteni szoktam.

Ennek a kompatibilitásnak elég sok minden lehet a hátterében: egyrészt, a klasszikus korszak letisztultsága, átjárhatósága, akár átláthatósága, áttetszősége és belső stiláris kongruenciája minden bizonnyal nagyon sokat számít. Valahogy nehéz elképzelnem, hogy ugyanilyen jól hangozzék a Ring például zongorakvartetten, vagy a Csodálatos mandarin vonóstrión, esetleg az Ezrek szimfóniája klarinétötösön. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy Beethoven mint szerző is megkerülhetetlen ebben a kérdésben: minthogy egy olyan alkotóról beszélünk, aki mind a zenekari, mind a kamarairodalomban mindmáig meghatározó alapműveket hozott létre, valószínűleg nem túlságosan merész föltételezni, hogy a két, egyébiránt sok tekintetben gyökeresen eltérő műfaji közeg az ő tollában és az ő gondolataiban szoros kölcsönhatásban élt és hatott egymásra. Végül pedig eszembe jut az a sok karmester által emlegetett mondás, hogy akkor működik igazán egy zenekar, ha minden zenész kamaramuzsikusi attitűddel és elhivatottsággal áll a föladathoz: ebben a gondolatban talán az a tapasztalat összegződhet, hogy a létszám- és hangerőarányok ellenére az egymásra figyelés és az együttmuzsikálás alapvetően azonos követelménye a zenekari és a kamaramuzsikusnak.

Egy tekintetben maradtak csupán alul az átiratok az eredetijükhöz képest, és ez a hangtömeg, a hangerő kérdése. Szégyen vagy sem, nem tudom, de nekem nehéz elválasztanom pl. az Eroicát mint zenét attól a fizikai hangenergia-mennyiségtől, amit a zenekari előadáshoz társítok. Hogy a Solti Terem akusztikájában volt-e kevés a hangzás, vagy pedig tetszőleges hangkörnyezetben, mintegy inherens módon törékenyebbek, kisebbek-e ezek az átiratok, ezt nem tudom, de végtelenül izgat, jó lenne egyszer meghallgatni mondjuk egy lakáskoncerten. Szokatlan élmény volt mindenesetre a jól ismert beethoveni diadalmas, makacs, és kirobbanóan akarnok hősiességet ezúttal egy sebezhetőbb, finomabb, hogy mást ne mondjak: hétköznapibb, kisemberszerű változatban viszonthallani. Posztmodernről beszéltem: azt a tabudöntő obszcenitást, hogy a hősről kiderüljön szégyenletes átlagember mivolta, a posztmodern merte és meri megengedni magának, és azt hiszem, a már korábban említett pragmatikus okok mellett részben ez az élmény tette számomra szerethetővé a koncertsorozatot.

Ha a hősről kiderül, hogy éppolyan, mint mi, azt csak akkor lehet elviselni, hogyha a veszteség helyett kapunk valamit: például bensőségességet vagy annak a reményét, hogy akkor mi is kicsit hősök vagyunk, ha már ennyire hasonlítunk egymásra. Az előadók (akikről már nagyon is ideje beszélnem) ezt az elvet maximálisan megvalósították: az elveszett hangtömeg helyett megkínáltak agogikával, frazeálással, részletgazdagsággal és koncentrált, intenzív muzsikálással, így tudtak a Beethoven-miniatúrák valóban törékenyek, kicsik és bensőségesek lenni. Ez a kérdés talán már a professzionalizmuson túl, a művészet és az emberség szférájába vezet: e tekintetben a Classicus Ensemble és vendégeik kétségtelen művészségről és emberségről tettek tanúbizonyságot a koncertek során. Mindez együtt járt egy nagyon magasfokú, színvonalas szakmai felkészültséggel is, ami persze elengedhetetlen feltétele bármilyen zenemű színpadi működőképességének. Személyes apróság, de nekem nagyon üdítő volt és jólesett, hogy velem nagyjából egykorú vagy nem számottevően idősebb fiatal művészeket láttam-hallottam a színpadon: jelentősen emelte számomra az előadások fényét a tény, hogy létezik abszolút elsőrangú frissességű koncert évtizedes koncertrutin, tapasztalat és érettség nélkül is.

Így tehát ennek a kritikának a vége felé talán nem fog meglepni senkit, hogy a végső verdiktem: ez a koncert jó volt. Örülök neki, hogy a Classicus Ensemble belevágott, megcsinálták, eljátszották: legyen szerencsém máskor is, legyen szerencséje másoknak is; aki teheti, a fölött a bizonyos szint fölött ne süllyedjen az alá a bizonyos szint alá, hogy nem ismeri meg ezeket a darabokat. Jó lenne akár hangfelvételen is hallgatni, ízlelgetni, összevetni a zenekart és a kamaraformációt – ez tulajdonképpen, kongruens módon, a posztmodern változata lenne a hangrögzítés előtt kor házi zenehallgatásának. Egy ideális világban, Öveges tanár úrral szólva, minden háztartásban akad egy sorozat Beethoven-miniatúra: az emberi részleteket, a saját arcunk hősiességét ezekből olvashatjuk ki legprecízebben.

Czinege Ádám