playliszt

Ezekben a napokban a Művészetek Palotája közönségének különleges élvezetben lehetett része: Claudio Monteverdi kései remeke, a Poppea megkoronázása (1642/43) szólalt meg színpadi előadásban. Ám éppen ezért talán érdemes emlékeznünk egy közelmúltbeli bécsi produkcióra is, amely a mű egyedi olvasatát adta a Theater an der Wien-ben. A karmester Jean-Christophe Spinosi, a rendező Claus Guth volt. Az alábbi képes beszámoló az ő gondolataikat is közzéteszi.

A nyári uborkaszezonban is érdemes emlékeznünk Európa legnagyobb fesztiválja, a Bécsi Ünnepi Hetek múlt havi, kiemelkedő eseményére: a német színház "rettenetes asszonya", Andrea Breth Bartók Béla operáját, A kékszakállú herceg várát (1911) rendezte meg a Theater an der Wien-ben azzal a színházi kifejezőerővel, amelyben e remekműnek csak ritkán van része. Juditot a kiváló francia mezzoszoprán, Nora Gubisch alakította, aki Breth máig emlékezetes - Nikolaus Harnoncourt vezényelte -, grazi Carmen-rendezésének (2005) címszereplője is volt. A Kékszakállút Bretz Gábor énekelte olyan szép hanggal és attraktív színpadi jelenléttel, hogy hajlamosak vagyunk kijelenteni: ő nemcsak hogy ma talán világviszonylatban is e szerep leghitelesebb alakítója, hanem a mű százéves hazai történetében is az egyik legkiemelkedőbb Kékszakállú. A posztimpresszionista Bartók-partitúrát a Gustav Mahler Jugendorchester remek fiatal muzsikusai izzították fel mesterük, Kent Nagano lenyűgözően intenzív vezénylete alatt.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Bartók-egyfelvonásos után, az est második felében Andrea Breth jócskán próbára tette a közönség türelmét. Akik azonban nem restelltek a félelmetesen okos rendezőnővel tartani erre a lelki kalandra, azok nem mindennapi katarzist élhettek át a Theater an der Wien több mint kétszáz éves (Beethovent is látott!) nézőterén. Ám erről majd később. Merthogy türelmünk próbatétele már A kékszakállú herceg vára elején elkezdődött…

"Auferstanden aus Ruinen…" - szólt a néhai NDK (1949-1990) Johannes R. Becher által költött, majd Hanns Eisler által megzenésített himnusza. A dallam nagyobb karriert futott be, mint a vers (jóllehet mindkettőt a plágium vádjával illették): a "Deutschland, einig Vaterland" ("Németország, egységes haza") sor miatt az NDK-himnuszt énekelni nem - csupán hangszeren előadni - lehetett… A "korlátlan lehetetlenségek országában" (ahogyan mesterségesen létrejött hazájukat a "keletnémet" polgárok keserű iróniával nevezték) ez a képtelenség sem számított abszurdnak. Lehetséges volt viszont a drezdai operaház újjáépítése eredeti pompájában, negyven évvel az 1945. február 13-i pusztító bombatámadás után. A három évtized múltán is régi-új fényében ragyogó Semperoper most megint egyszer Carl Maria von Weber (1786-1826) A bűvös vadászával (Der Freischütz) figyelmeztet a háborúk ma is kísértő szellemére.

Szokatlan nemtetszés-nyilvánításoknak lehetett tanúja a dicső múltú Theater an der Wien

Kapott hideget is, meleget is Mozart remekművének (1786) legújabb színre állítása. Míg a Marc Minkowski vezényelte Les Musiciens du Louvre Grenoble és Arnold Schoenberg Chor nagy bravókban részesült, addig Felix Breisach rendezésére a közönség hangos búú-orkánja zúdult. Ez az enyhén szólva felemás produkció mégis érdemes a figyelmünkre, mivel a kiváló szólista gárdát három magyar énekes - Baráth Emőke, Kálmán Péter és Nagy Zoltán - is erősítette.