playliszt

A fiatal német komponista, Anno Schreier első színpadi művét a Zürichi Operaház mutatta be 2011-ben (a karmester Hamar Zsolt volt). Most a bécsi Theater an der Wien rendelt tőle Hamlet-témájú operát, így emlékezvén meg Shakespeare halálának négyszázadik évfordulójáról. A korábbi történeti forrásokra is támaszkodó, modern szövegkönyv Thomas Jonigk munkájának eredménye, a korokon átívelő, szuggesztív rendezés Christoph Loy tehetségét dicsérte, a szerepeket nemzetközi sztárok formálták meg, az ORF Rádió Szimfonikus Zenekarát Michael Boder vezényelte.

Brecht-Weill Háromgarasos operájának (1928) rendhagyó produkciójával ünnepelte - "új operaházként" való működésének - tízéves jubileumát a bécsi Theater an der Wien. A szerepeket a szokásoktól eltérően nem Thália papjai játszották, hanem valódi operaénekesek. Csak Penge Mackie-t alakította igazi (bár zeneileg is képzett) színész: a Rex felügyelő-tévésorozatból nálunk is sztárként ismert Tobias Moretti. A teljes színházi élményt nyújtó előadás brechti iróniájáért Keith Warner rendezése, az eredeti Weill-partitúra autentikus megszólaltatásáért - a Klangforum Wien élén - Johannes Kalitzke vezénylete szavatolt.

"A hangszerelés tereli rá leginkább a figyelmünket Weill zenéjének értékére; annyira okos, hogy az az érzésünk: Weillnek nincs is szüksége több vagy más hangszerre" - mondja a rendező Keith Warner, hozzátéve: "Mindig is úgy véltem, hogy Kurt Weill zenéje fantasztikusan eredeti. Nem tudom, annyira sokkoló-e is, mint például Stravinsky bármelyik műve, de legalább olyan fantasztikus. Persze, hogy Brecht minden idők egyik legnagyobb drámaírója, de ez a darabja nem kis részben annak a ténynek köszönheti a hírnevét, hogy Weill ennyire különleges zenét komponált hozzá. Minden egyes song annyira fülbemászó, mint egy jó Broadway-darabban. Azon kapjuk magunkat, hogy egész nap dúdoljuk őket, miközben mindegyik különleges, és bizonyos, hogy 1928-ban egytől-egyig letaglózta a közönséget."

Ha valaki önnön melegségét tárja a környezete elé, azt angol kifejezéssel "coming out"-nak nevezik. Aki viszont egy másik ember homoszexualitását teszi publikussá, az "outing"-ot követ el. Az ilyesmi nemcsak a politikában fordul elő, hanem az operaszínpadon is. Tettétől az "out"-oló mindkét esetben hasznot remél: a politikában politikai előnyt, az operaszínpadon a szereplők jellemének és cselekedeteinek mélyebb megértését. A bécsi Theater an der Wien legújabb produkciója jó példával szolgál ez utóbbira. Benjamin Britten (1913 - 1976) remekmívű operáját, a Peter Grimest (1945) Christof Loy állította színpadra, a Bécsi ORF-Rádió Szimfonikus Zenekarát az együttes főzeneigazgatója, Cornelius Meister vezényelte.

Ezekben a napokban a Művészetek Palotája közönségének különleges élvezetben lehetett része: Claudio Monteverdi kései remeke, a Poppea megkoronázása (1642/43) szólalt meg színpadi előadásban. Ám éppen ezért talán érdemes emlékeznünk egy közelmúltbeli bécsi produkcióra is, amely a mű egyedi olvasatát adta a Theater an der Wien-ben. A karmester Jean-Christophe Spinosi, a rendező Claus Guth volt. Az alábbi képes beszámoló az ő gondolataikat is közzéteszi.

A nyári uborkaszezonban is érdemes emlékeznünk Európa legnagyobb fesztiválja, a Bécsi Ünnepi Hetek múlt havi, kiemelkedő eseményére: a német színház "rettenetes asszonya", Andrea Breth Bartók Béla operáját, A kékszakállú herceg várát (1911) rendezte meg a Theater an der Wien-ben azzal a színházi kifejezőerővel, amelyben e remekműnek csak ritkán van része. Juditot a kiváló francia mezzoszoprán, Nora Gubisch alakította, aki Breth máig emlékezetes - Nikolaus Harnoncourt vezényelte -, grazi Carmen-rendezésének (2005) címszereplője is volt. A Kékszakállút Bretz Gábor énekelte olyan szép hanggal és attraktív színpadi jelenléttel, hogy hajlamosak vagyunk kijelenteni: ő nemcsak hogy ma talán világviszonylatban is e szerep leghitelesebb alakítója, hanem a mű százéves hazai történetében is az egyik legkiemelkedőbb Kékszakállú. A posztimpresszionista Bartók-partitúrát a Gustav Mahler Jugendorchester remek fiatal muzsikusai izzították fel mesterük, Kent Nagano lenyűgözően intenzív vezénylete alatt.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Bartók-egyfelvonásos után, az est második felében Andrea Breth jócskán próbára tette a közönség türelmét. Akik azonban nem restelltek a félelmetesen okos rendezőnővel tartani erre a lelki kalandra, azok nem mindennapi katarzist élhettek át a Theater an der Wien több mint kétszáz éves (Beethovent is látott!) nézőterén. Ám erről majd később. Merthogy türelmünk próbatétele már A kékszakállú herceg vára elején elkezdődött…