playliszt

„Hat évvel ezelőtt Batta András kezdeményezésére alakult az Eufónia Zenekar” – olvashatjuk a Zeneakadémia honlapján az évről évre újjáalakuló együttesről. Idén Zágrábban, Szarajevóban, Grazban, Budapesten, Ljubljanában, Belgrádban és Banja Lukában tanuló zeneakadémisták alkották az együttest. (A projektről bővebb információ korábbi cikkünkben olvasható.)

A horvát karmester, Mladen Tarbuk vezetése alatt a zenekar három későromantikus művet, egy phantasie concertantét és két szimfonikus költeményt adott elő. A program kétségkívül nagyon érdekes volt, egyúttal lehetőséget adott mind a zenészeknek, mind a hallgatóságnak, hogy két olyan horvát zeneszerző művét ismerjék meg, akiknek darabjaival nemigen találkozunk a koncertek műsorán. Dora Pejačević, a 19-20. század fordulóján élt komponista Phantasie Concertante zongorára és zenekarra című szerzeményében a szólót az éppen Budapesten tanuló Vedran Janjanin játszotta. A Pejačević-kortárs Blagoje Bersa Sunčana polja (Napfényes mezők) és Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeménye a zenekari játék hatalmas kihívásai elé állította a zenészeket. A műsort először Zágrábban, majd Ljubljanában és Grazban, végül Budapesten hallhatta a közönség. Az együttes a próbák és koncertek során összeszokott, kiválóan együttműködő zenekarrá vált, ugyanakkor a Budapesti koncert első felében az intonáció néhol, talán az érthető kimerültség következtében, pontatlanra sikerült.

Bersa szimfonikus költeményét remekül felépített, koncentrált előadásban hallhattuk. Kétségkívül koncertteremben, nem pedig felvételen érvényesülhet leginkább ez a teret betöltő, monumentálissá fokozódó, majd elcsendesedő nagyzenekari hangzás. A trombiták és harsonák orgonakarzaton való elhelyezése még inkább kiemelte a – déli harangszót megjelenítő, himnikus – csúcspontot. A vonósok egységesen, bársonyosan szóló tömbjei, a pásztorsípokat imitáló, plasztikus oboa- és népi fúvós-szóló külön-külön és együttesen is jó benyomást tettek.

A következő darab előtt, mintegy varázsütésre emelkedett elő a színpad alól a zongora. Az eseményt kíváncsian követte a közönség, s ez a titokzatos történés mintegy előkészítette a zongorista érkezését. Higgadtan ünnepélyes mozdulatai, öntudatos megjelenése után azonban számomra némileg csalódást okozott, hogy könnyed technikája a darab költészetéből kevesebbet mutatott meg, mint lehetett volna. A zenekar pontos, finom összjátéka, a fafúvósok, majd a csellószóló zongoraszólammal való összefonódása azonban kárpótolt. A mű harmóniai és részletgazdagságát hallva valóban hálásak lehetünk a koncertműsor koncepciójáért és a karmester szerény, háttérbe húzódó, mégis (hallhatóan inspiráló) irányításáért.

Az este fénypontja kétségkívül Richard Strauss darabjának előadása volt. A zenekar újult energiával, roppant meggyőzően, profi együttesként dolgozott együtt. A mű lendületes, kecses indítása, a szólisztikus fafúvós anyagok kidolgozott párbeszédessége, később a kiváló hegedűszóló győzte meg újra meg újra a hallgatókat, nem csak arról, hogy mesterművet hallanak, de arról is, hogy mesteri előadásban. A kürtök és csellók egybeolvadó uniszónója, a szélesen kiterített vonós háttér feletti mozgalmas fafúvós anyagok mind elmélyült munkáról tanúskodtak. A békésebb zenei szakaszok alatt esetleg elbóbiskoló közönséget a trombiták harci riadója rázta fel, a negyedik tétel illúziókeltően félelmetes, pregnánsan ritmikus volt. Az utolsó két tétel is professzionálisan összehangolt, pontos és kifejező előadásban szólalt meg.

A közönség örömére szolgálhatott az is, hogy a szép kivitelű, áttekinthető, többnyelvű műsorfüzet révén hasznos és érdekes információkhoz jutott a zenekart illetően. Különösen jó ötletnek tartom, hogy a zenekari tagok névsorában különböző színekkel jelölték az egyes zeneakadémiák növendékeit. Így könnyen követhető volt az is, hogy a budapesti Zeneakadémia csellistákkal, fuvolistákkal, klarinétosokkal és egy fagottossal járult e remek sorozat és nagyszerű este sikeréhez.

Fedoszov Júlia

fotók: Zeneakadémia / Tuba Zoltán