Előfordul, hogy egy koncertnek már a műsor-összeállítása is egyfajta interpretációt sugall. Így volt ez az Óbudai Danubia Zenekar legutóbbi zeneakadémiai fellépésén, a „Hősök vagyunk” sorozat zárókoncertjén is, ahol a mottó a Reményt sejtette – a sokkal kézenfekvőbb Gyász helyett.

Óbudai Danubia Zenekar Hámori Máté Kodály Kórus Debrecen Szabó Sipos Máté Kolonits Klára Balga Gabriella Rab Gyula Kovács István Bóka Gábor
Óbudai Danubia Zenekar (forrás: odz.hu)

 

Pedig a terítékre került két kompozíció viszonylag egyértelmű eset. Mozart Requiemje mint liturgikus szövegekre komponált egyházi mű egyértelműen a végső búcsú aktusához kapcsolódik – nem is beszélve arról, hogy az utókor legendagyártó képzelete a zeneszerző világtól való búcsújaként értelmezte át a befejezetlen művet. Richard Strauss huszonhárom, vonósszólóra írt Metamorfózisok című darabja szintén kevés teret ad az átértelmezésnek: „Gyász Münchenért” – szól az egyik szakasz felirata, programzeneként is értelmezhetővé téve az idős Strauss e talán legkevésbé konkrét és legkevésbé evilági megnyilatkozását.

A két mű előadó-apparátusa aligha lehetne különbözőbb: a Strauss-mű csak vonósokat foglalkoztató kamarazenekari hangzásával szemben Mozart posztumusz műve a korszak sztenderdjeihez mérten nagy (elsősorban a rézfúvók terén gazdagabb hangzású) zenekarral, vegyeskarral, valamint négy énekes szólistával számol. A téma hasonlósága nem jelent stílusbeli kapcsolódást is a kései Mozart és a kései Strauss között (bármennyit is emlegette Strauss zenéjének mozarti szellemiségét, stílusa mégis félreismerhetetlenül romantikus). Ám épp e különbözőség nyújtott kiváló alkalmat arra az Óbudai Danubia Zenekar számára, hogy bebizonyítsa: a legkülönbözőbb zenei stílusok támasztotta kihívásokkal is képes magas színvonalon megbirkózni. Megelőlegezhetjük: a demonstráció alapvetően sikeresnek is bizonyult.

Óbudai Danubia Zenekar Hámori Máté Kodály Kórus Debrecen Szabó Sipos Máté Kolonits Klára Balga Gabriella Rab Gyula Kovács István Bóka Gábor
Hámori Máté (fotó: Gálos Samu)
 

A Metamorfózisok nemcsak a koncert második felében hallott Requiemmel állt szoros összefüggésben, de heteken-hónapokon átívelően nyújtott kezet az együttes egy korábbi koncertjén hallott Schönberg-darabnak, a Megdicsőült éjnek is: bár a két mű tartalma, hangulata nem is különbözhetne jobban, (utó)romantikus stílusuk és vonószenekari megfogalmazásuk mégis szorosan összekapcsolja őket. Úgy tűnik, a zenekar művészeti vezetője, Hámori Máté számára fontos volt az évad programjának összeállításakor, hogy együttese ne csupán a BMC-ben zajló, egy-egy zeneszerző életművét körüljáró tematikus sorozatok kapcsán, de a nagyzenekari hangversenyek során is játszhasson csak vonószenekari felállásban – ami a hallgató számára élvezeti érték, az a zenészeknek pedagógiai többlet. Ez meg is hozza a gyümölcsét: a zenekar vonóshangzása mind dúsabb, kiegyensúlyozottabb; Hámori Máté Strauss-értelmezése pedig kiérlelt: érzelemgazdag, de a szentimentalizmust kerülő, magával ragadó interpretáció volt. Mellettem ülő rokonom véleménye szerint megrázóbb is, mint az ezt követő Mozart-félidő.

Pedig az sem volt ám rossz! Igaz, a Requiemet jóval gyakrabban halljuk a budapesti koncertpódiumokon (hogy mást ne mondjak, csak a szóban forgó héten ötször hangzott fel a Zeneakadémián és a Müpában), s éppen ezért több elvárásunk is tapad hozzá. Ismerjük a nagy klasszikus tolmácsolásokat Karajantól Böhmig (fülünkben persze ott van elsődleges élményként Ferencsik vezénylése is a Hungaroton-lemezen), majd a felfedezésszámba menő historikus újraértelmezéseket, mindenekelőtt Harnoncourt-ét. Tudjuk azt is, hogy ahány előadás, annyi mű: manapság már nem magától értetődő, hogy a Konstanze Mozart által több zeneszerzőre is rábízott, végső formájában Franz Xaver Süßmayr nevéhez kötődő befejezést adják elő. Az elmúlt évszázad számtalan alternatív megoldást termett a kéziratok alapos átvizsgálása nyomán, a Süßmayr kiegészítéseit megelőző munkafázisok (Freystädtler, Eybler és esetleg még mások beavatkozásainak) részleges vagy teljes elfogadásával vagy elutasításával.

Óbudai Danubia Zenekar Hámori Máté Kodály Kórus Debrecen Szabó Sipos Máté Kolonits Klára Balga Gabriella Rab Gyula Kovács István Bóka Gábor
Kodály Kórus Debrecen (forrás: kodalykorus.hu)
 

Mindezekhez képest a Hámor Máté vezényelte előadás régi vágású volt. Nem pusztán azért, mert ragaszkodott a klasszikus Süßmayr-féle verzióhoz (valljuk be: nincs azzal semmi baj), de azért is, mert a zenekar és a Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté) hangzása jóval teltebb volt, mint amit az elmúlt évtizedek historikus szellemű interpretációi révén megszokhattunk. Teltebb, de nem túldimenzionált: a néhány évtizeddel ezelőtti klasszikus hangzáskép felidézése egy pillanatra sem tűnt soknak, túl vastagnak. Éppen ezért a zenekari és énekkari szólamok elkerülték a lomhaság csapdáját is, vagyis kellően mozgékonyak voltak. Néhány apróbb megbicsaklást, pontatlanságot ugyan feljegyezhettünk, de mit számít ez, ha az előadás egésze élő és (jobb szó híján mondjuk így) kisugárzása van? Pozitív véleményüket erősítette a luxuskategóriás szólistanégyes – Kolonits Klára, Balga Gabriella, Rab Gyula, Kovács István – is, akik egytől egyig élményszerűen tolmácsolták szólamaikat. S bár kritikus kollégáknál olvastam, hogy a zenekar mögötti elhelyezésük volumenproblémákat idézett elő, meg kell jegyeznem, hogy ez alighanem csak a Zeneakadémia földszintjén hallatszott így: az emeleten ülve mindebből semmit sem lehetett észlelni.

A hibáival együtt is magasrendű művészi élménnyel megajándékozó koncert végére még azzal is tisztába jöttem, miért is volt Remény az est mottója. A feltámadásba vetett hit helyett bennem sokkal profánabb, ám kézzel foghatóbb remény támadt – arra vonatkozóan, hogy jövőre is hasonlóan élvezetes koncerteket hallhatunk Danubiáéktól.

Bóka Gábor

0 Komment